A hatás, hatékonyság, az irányzatokon túli megközelítések nem függetlenek a pszichoterápia alapmodelljeitől. Már említettük, hogy az orvoslásból kinövő pszichoterápia a medicinális modellt vette át, ebben betegség, gyógyulás, kezelés, szövődmény stb. a testi orvoslás jelentési konnotációit hordozza. A betegségeknek van önálló lefolyásuk, a sebek begyógyulnak, a betegség miatti funkciók visszaállnak az eredeti állapotba. A medicinális modellt leginkább képviselő pszichoanalízis ennek megfelelően kiirtotta a gócokat (eltüntette a komplexusokat), helyreállította a mentális működéseket stb. Fontosnak tartotta, hogy kielégüljenek a pszichofiziológiai szükségletek, ilyen értelemben volt fontos a módszerben a szexualitás mint alapvető emberi szükséglet. A tudattalan lelki tartalmak felszínre hozása és beépítése a személyiségfunkciókba ugyancsak egyfajta funkcionális terápiás elv. A medicinális modellen kívül azonban más modellek is felszínre kerültek, érdekes módon részben a pszichoanalízisből eredően is. A fejlődési – egyedfejlődési – paradigma például, ami a pszichoanalízisben a gyermekkori traumák és fejlődési károsodások értelmezésére korán felszínre került, már nem fért teljesen össze az orvosi modellel, ez később Rogers, illetve a humanisztikus pszichoterápiás iskolák nyomán önállósult, legalább a személyiség öntörvényű növekedési modelljeként említik. Míg a pszichoanalízisben a terápia inkább a gépjárművek nagyjavításához vagy a házak rekonstrukciójához hasonló elképzelést követ, a fejlődési, növekedési modellben a terápia katalízis a megrekedt fejlődés felszabadítására. Ez a modell már a pszichoanalízisben is megjelent, Bálint Mihály híres „faúsztatásos” hasonlata szerint a terápiás hatás néha a természetes folyamatok akadályainak eliminációjából áll, és akkor a folyamatok maguktól is tovább haladnak (Buda, 1981).