Mint ismeretes, az alkoholizmus betegségmodellje csak a második világháború után vált teljesen elfogadottá a pszichiátria, illetve a segítőszakmák körében (Jellinek, 1960), ugyanakkor a 19. század pszichiátriájában már minden lényeges elmélet és koncepció felszínre került, ami napjainkban is szerepel a tankönyvekben, illetve az ellátó gyakorlatban. Felbukkant az alkohol iránti örökletes érzékenység, amely egyeseket hajlamossá tesz a hozzászokásra, már akkor beszéltek kóros vágyról, kontrollvesztésről, szimptómás ivásról (vagyis hogy az ivás más pszichopatológiai zavar tünete vagy következménye), sőt, megfogalmazódott a tüneti ivás kapcsán, hogy a lelki feszültségekkel szemben éppen az alkohol révén lehet valamiféle enyhülést, egyensúlyt elérni stb. A kor figyelme azonban az alkoholfogyasztás mozzanatára összpontosult, ezért az alkohol okozta testi és lelki károsodások és szociális problémák megoldását az alkohol tiltásában látták, illetve a fogyasztót akarták befolyásolni, hogy ne igyon (kifejezve ebben az alkoholizmus akkor uralkodó morális modelljét, amely szerint morális álláspont, döntés az ivás elutasításának lényege). Már a 19. század utolsó harmadában erős társadalmi mozgalmak jöttek létre, amelyek részben az alkoholhoz való hozzáférés korlátozását tűzték ki célul, másrészt az emberek – különösen a veszélyeztetettek – morális ellenállását igyekeztek erősíteni a közösség visszatartó hatásai révén (különös tekintettel az egyházi, a munkatársi vagy önkéntes segítői hatásokra). Már akkor alkalmazták a gyenge ellenállású vagy a hozzászokásban szenvedő iszákosok kezelésére a korban ismert pszichológiai viselkedésváltoztató eszközöket, elsősorban a meggyőzést, rábeszélést (pl. a Dubois-féle perszuáziós módszert) vagy a hipnózist.