Ahogy más addikciók esetében, a munkafüggőség kezelésekor is az első és egyik legfontosabb lépés a betegség tudatosításának elősegítése. A munkafüggő személyekben a probléma tagadása még erőteljesebb, mint más addikcióknál, amennyiben a munkafüggőség társadalmi elfogadottsága, sőt jutalmazása ellene hat a betegségbelátásnak. Viselkedésüknek ráadásul nemcsak másodlagos megerősítői vannak (elismerés, siker), hanem elsődlegesek is, hiszen a sok munkával általában egyre több anyagi haszon is jár. Nehezíti a terápiát, hogy a munkafüggők jellemzően nem képesek elfogadni a társas támogatást – nemcsak a családtagoktól, munkatársaktól, hanem az orvosoktól, terapeutáktól sem. Berglas (2004) rámutat arra, hogy a munkafüggők általában nem mennek egyéni terápiába, sokkal inkább pár- és családterápia során kerülnek a szakember látókörébe, amikor a diszfunkcionális családban szenvedő partner segítséget kér. Emellett az is gyakran előfordul, hogy a munkafüggőségre úgy derül fény, hogy a személy más egészségügyi probléma miatt fordul szakemberhez. Nemegyszer ez azt jelenti, hogy a munkafüggők már csak a súlyos szomatikus tünetek (pl. emésztési vagy szív- és érrendszeri problémák) kialakulása miatt keresik fel kezelőorvosukat, s fontos ekkor, hogy a szakember észrevegye a háttérben meghúzódó munkafüggőséget. Berglas (2004) hangsúlyozza, hogy a pszichoterápia során fel kell tárni a pszichoszocális integráció kudarcának okait, amelyek között ő leggyakrabban a kompenzatorikus narcizmust, izolációt, szégyenérzet miatti dühöt és az erős kontrollkereső viselkedést azonosítja. Berglas (2004) és Porter (1996) emellett úgy vélik, hogy nemcsak a pár- és családterápia lehet hatékony, hanem, amennyiben egyéni terápiában történik a munkafüggő személy kezelése, esetenként érdemes lehet a házastársat, partnert is bevonni a konzultációkba.