A kényszerbetegség számos esetben már kora gyerekkorban fellép, a tünetek gyermekkorban nagymértékben ingadoznak erősségük, változékonyságuk alapján. A betegség általában krónikus lefolyású (Németh, 1994). A tünetek súlyossága eltérő lehet, a betegek egy része tüneteit jól leplezi környezete előtt, nagyobb részüknél azonban a tünetek kitöltik a napot, jelentősen rontva a mindennapi funkcióképességet. A betegek egy része önellátásra képtelen, krónikus beteggé válik. A kényszerbetegség kezelésében lényeges a tünetek korai felismerése és a korai kezelésbevétel, a tünetek spontán nem javulnak, jellemző a tünetek kiterjedése, súlyosbodása. A régóta fennálló, súlyos tünetekkel járó, egyéb komorbid megbetegedésekkel jellemezhető állapotok kezelése rendkívül nehéz, és gyakran kevés eredménnyel jár. A kényszerbetegség kezelésében a leghatékonyabb a kezelési kombináció alkalmazása – farmakoterápia és pszichoterápia kombinációja. A módszerkombinációval is csak a betegek 60–80%-a javul, a betegség kórlefolyása során számos tünetváltás figyelhető meg (Treuer, Németh, Rózsa és Füredi, 2001). A tünetváltást az utóbbi években kezdték el szisztematikusan vizsgálni. Mataix-Cols és munkatársai (2002) 170 OCD-beteget követtek nyomon 2 éven át, a páciensek tüneteit a modern dimenzionális felosztás alapján osztályozták. Az utánkövetés során a tüneti dimenziók időbeni állandóságát tapasztalták, és azt észlelték, hogy ha tünetváltás történt, az általában a tüneti dimenzión belüli változást jelentett.