A gyógyszeres kezelések hatásairól eleinte csupán esettanulmányokból álltak rendelkezésre adatok. Ezen vizsgálatok szelektív szerotoninvisszavétel-gátló (SSRI), monoamino-oxidáz-gátló, illetve triciklusos antidepresszívumok hatékonyságát írták le (pl. Christenson és Crow, 1996; Krishnan, Davidson és Miller, 1984; Primeau és Fontaine, 1987; Snyder, 1980; Weller és mtsai, 1989; Winchel, Jones, Stanley, Molcho és Stanley, 1992). Szintén esettanulmányok szóltak amellett, hogy az opiátantagonista naltrexon, illetve hangulatstabilizátorok is segíthetnek a kóros hajtépkedő páciensek állapotán (Carrion, 1995; Christenson, Popkin, Mackenzie és Realmuto, 1991). A későbbiekben, kontrollált körülmények között a legtöbb vizsgálat az SSRI-szerekkel kapcsolatosan született, s az eredmények nem voltak teljes mértékben egyöntetűek. Míg egyesek (Swedo és mtsai, 1989b; Koran, Ringold és Hewlett, 1992; Stanley, Breckenridge, Swann, Freeman és Reich, 1997) hatékonynak találták ezt a kezelést a kóros hajtépkedők körében, addig mások (Christenson, Mackenzie, Mitchell és Callies, 1991; Streichenwein és Thornby, 1995) placebóhoz képest nem tudtak különbséget kimutatni az SSRI-ok hatásában. Egy néhány évvel ezelőtt végzett szisztematikus áttekintésben megnézték, hogy az eddig rendelkezésre álló kutatások alapján az SSRI-ok, a triciklusos antidepresszívum clomipramine vagy pedig a szokás-visszafordító tréning (habit reversal tréning, HBT) tekinthető-e hatékonyabbnak a trichotillománia kezelésében (Bloch és mtsai, 2007). Az áttekintés szerint az SSRI-ok nem mutattak előnyt a kontrollhelyzetekhez képest, a clomipramine viszont hatékonyabbnak bizonyult a placebónál. A HRT mindkét farmakoterápiánál hatásosabban működött, a két gyógyszeres kezelés összehasonlításakor viszont nem volt kimutatható szignifikáns eltérés.