A klasszikus analitikus értelmezés szerint a megküzdés azokat az egomanővereket jelenti, amelyekkel az ego a külvilágból jövő fenyegetéseket kezeli. Az intrapszichikus konfliktusok megoldásának eszközrendszerét az elhárítómechanizmusok adják. Míg a megküzdés tárgya és célpontja a külvilág, a külső veszély és fenyegetettség, az elhárító vagy védekező mechanizmusok a belső veszélyek ellen védik az egót. A legfontosabb szempont a coping és az elhárítás megkülönböztetésében az, hogy a megküzdés tudatos harc, szembeszállás az ismert külső veszéllyel, vagy tudatos elkerülése a fenyegető helyzetnek, az elhárítómechanizmusok ugyanakkor tudattalanul működnek. Az analitikus irodalom klasszikus vonala a megküzdés elemzésével csak érintőlegesen foglalkozott, érdeklődésének középpontjában az elhárítómechanizmusok működése, kategorizálása és patológiás folyamatokkal való összefüggésének tanulmányozása állt. A védekezés fogalmát Freud elsőként 1894-ben The Defense Neoropsychoses című munkájában definiálta, mint az „ego küzdelmét (struggle of the ego) a fájdalmas vagy elviselhetetlen gondolatokkal vagy érzésekkel szemben” (Freud, 1894, 142.). Későbbi munkáiban a védekezést az ösztönharcban, illetve a külvilági fenyegetésekkel szembeni küzdelemben a vereségét és tehetetlenségét elismerni, vagy a rámért csapást elviselni kénytelen ego feszültségkezelő munkamódjaként értelmezi. A Gátlás, tünet, szorongás című munkájában (1926) Freud így ír: „védekezésnek tekinthető minden olyan technika, amelyet az ego azokban a konfliktusokban alkalmaz, amelyek neurózishoz vezethetnek” (Freud, 1926: 67). Bár magára a copingfogalomra Freud írásaiban nincs utalás, Freud értelmezése szerint az ego feladata a külvilági veszélyekkel szembeni küzdelem és helytállás, a veszélyforrások kezelése (mastery). Az ego akkor kényszerül védekező manőverekre, ha ennek a feladatnak képtelen eleget tenni. A védekezés, az elhárítómechanizmusok használata valójában a megküzdés kudarcának a következménye.