Az érzelem elméletekben régóta vita tárgya az a kérdés, hogy érzelmeink vajon két vagy három tágan értelmezett dimenzió mentén helyezkednek-e el, vagy inkább hét és tizenkettő között számlálható diszkrét emóció alkotja az ember érzelemvilágát. A dimenzionális szemléletet Spencer (1890), Wundt (1897) és Woodworth (1938) hagyományozta ránk, a diszkrét emóciók tanának első megfogalmazója Darwin (1955) volt, aki egy tucat, speciális adaptív funkcióval bíró, diszkrét érzelmet különböztetett meg az embernél. Tomkins (1962) és Plutchik (1962) nyolc diszkrét emóciót javasolt, bár az elnevezésekben nem teljesen egyeztek. Izard (1971) tíz diszkrét érzelmet sorol fel érzelem elméletében (Differential Emotions Theory, DET), feltételezve azt, hogy a következő tíz alapérzelem, úgymint érdeklődés, öröm, meglepődés, szomorúság, düh, undor, megvetés, félelem, szégyen(lősség) és bűnösség, specifikus, örökletesen meghatározott neurális szubsztrátummal, karakterisztikus mimikával és jól elkülöníthető jellegzetes élményminőséggel írható le. A tíz alapérzelem egyértelmű elkülöníthetőségét többek között olyan kultúrközi összehasonlító vizsgálatokban igazolta, amelyekben ezen érzelmi állapotokban lévő személyek arcképét ítéltette meg. Az alapvető érzelmek megnevezése egyezést mutat a kultúrák között (Izard, 1991). Izard egyik fő érve a tíz diszkrét emóció mellett Darwinra támaszkodik, azt hangsúlyozza ugyanis, hogy az általa javasolt tíz alapérzelem külön-külön is evolúciósan adaptív. Az Izard által javasolt tíz diszkrét alapérzelem adaptív funkcióit Malatesta és Wilson (1988) nyomán az 1. táblázatban írjuk le. A táblázat az alapérzelmek funkcióit az énrendszer és az interperszonális rendszer vonatkozásában egyaránt részletezi.