Az éntudatosságot mint személyiség-dimenziót Fenigstein és munkatársai (1975) definiálták. Két aspektusát írták le, megkülönböztetve személyes és társas éhtudatosságot. A személyes éntudatosság hajlam és tehetség az önmagunkba való elmélyedésre, a „belül lejátszódó folyamatok” nyomon követésére, fogékonyság saját érzelmi állapotunk, indítékaink, motívumaink monitorozására, ellenőrzésére. A személyes éntudatosság magas szintjén álló személy tisztában van viselkedésének indítékaival, hatékonyan képes kontrollálni érzelmeit, elfogadja és szocializálja emocionalitását. A személyes éntudatosság egy reális belső térképet jelent, amit a személy tudatosan használ fel önmaga irányításához. A társas éntudatosság énünk publikus aspektusának a hatásmechanizmusait monitorozza, a szociális éncselekmények következményeit integrálja és hasznosítja a társas tájékozódásban. A személyes és társas éntudatosság együttesen magas kimunkáltsági szintje garantál hatékony és eredményes alkalmazkodást. A személyes éntudatosság a konstitúció szabta késztetések és igények felismerését és érvényesítését szavatolja, a társas éntudatosság pedig az interakció-partnerekhez való igazodást „ügyeli”. A személyes éntudatosság mint copingpotenciál az adekvát copingforrások monitorozása és megválasztása révén járul hozzá a megküzdési hatékonysághoz. Az éntudatosság hatásmechanizmusát ellenőrző korábbi vizsgálataink (Oláh, 1995) egyértelműen igazolták, hogy az éntudatosság révén valósul meg alkati erényeink ént szolgáló kiaknázása, és pszichés működésmódunk alkatiságunkból fakadó törvényszerűségeinek a felismerése és az eredményes alkalmazkodás szolgálatában történő felhasználása.