A felsőoktatási tanszékek, intézetek, doktori iskolák és egyéb szervezeti egységek az Innova 2018-as adatfelvételében kis elemszámú csoportot képeznek (N=285). A nyolc rendelkezésre álló innovációs kompozit mutató és a bemutatott háttérváltozók külön-külön és csoportosítva is megtörtént vizsgálata alapján nem láttunk olyan szorosabb kapcsolatot, amely a nagyobb térség és a felsőoktatás (e kutatásban részt vevő szervezeti egysége) fontos jellemzői között kauzális kapcsolat lehetőségére utalna. A részterületek jellemzői és területi előfordulásuknak a főátlagtól történő elmozdulása szempontjából azonban mutatkoznak térségi jellegzetességek. Ezt – a közoktatási intézmények csoportjának esetében már alkalmazott „innovációs szélső decilisek” vizsgálatával – úgy végeztük el, hogy súlyozott rangsorszámmutatót képeztünk az egyes intézmények nyolc innovációs kompozit mutatója alapján kapott értékekből.1 Ennek regionális megoszlása alapján látható a főváros felsőoktatásának – a legtöbb intézményből adódóan szinte természetes – heterogenitása, amelyen belül inkább a felső 10%-ban az összes előfordulásuknál valamivel kevesebben vannak fővárosi intézmények (átlagos előfordulásuk 42,2%, itt 39,3%), de az alsó decilisben jelentősebben túlreprezentáltak: a legkevésbé innovatív összrangsorhely csoportjában ők teszik ki annak csaknem felét (46,5%). A Dél-Dunántúli régióban – amelyet egyedül a Pécsi Tudományegyetem képvisel – szintén a felső decilisben vannak az összes felsőoktatási intézményhez képest mért súlyuknál kevesebben, az alsóban lényegében hasonló mértékben (10,5%-hoz képest 7,1 és 10,7%). Dél-Alföldön viszont, ahol nem kizárólagos, de domináns a Szegedi Tudományegyetem szerepe, csaknem nyolc százalékpontnyival magasabb az aránya a leginnovatívabb rangsorbeli helyeken szereplő csoportban az itt működő felsőoktatási intézményeknek, elsősorban tanszékeknek.