A nemzetközi tanulói kompetenciamérések – mindenekelőtt a 2000-es években indult PISA-vizsgálat – időről időre átható erővel mutatnak rá az oktatási rendszerek eredményessége és ekképpen a humán kapacitások kihasználtsága közötti különbségekre. A kiemelt szakmai, társadalmi és politikai figyelemmel kísért mérések olyan versengő nemzetközi erőtér kialakulását idézték elő, ahol a tanulói eredményesség, az oktatás minősége, illetve az oktatáspolitikák hatékonysága stratégiai prioritássá vált (Fazekas–Halász, 2014b). Ennek megfelelően az ezredforduló után Magyarországon is előtérbe került az oktatásfejlesztés ügye mind az alkalmazott módszerek, mind az infrastruktúra, mind pedig a szervezeti működés vonatkozásában. Ezek a törekvések az Európai Unióhoz való csatlakozás után korábban nem ismert lendületet vettek. 2004 és 2012 között a közoktatási intézmények több mint harmada kapcsolódott legalább egy olyan fejlesztési programhoz, amely az oktatási gyakorlat megváltoztatását tűzte ki elsődleges vagy – egyéb fejlesztési területekhez kapcsolódó – járulékos célként. A kurrikulumot érintő fejlesztési beavatkozások két fő tartalmi vonal mentén jöttek létre: egyrészt megcélozták az oktatási gyakorlat általános modernizációját a kompetenciaalapú oktatás elterjesztésével, másrészt a leszakadó társadalmi csoportok és a sajátos nevelési igényű gyermekek iskolai integrációjához kívántak hozzájárulni. Bár az európai strukturális alapokhoz való hozzáférés jelentette azt a fordulópontot, amelyet követően ezeken a beavatkozási területeken iskolák tömegeit mozgósították, maguk a fejlesztési irányok nem hoztak éles váltást a hazai oktatásfejlesztési gyakorlatba.