Az idegtudomány összekapcsolódott az elemi társas készségek elemzésével is. Ennek a 19. század vége óta megvolt a hagyománya. Száz évvel később jobb idegtudományi módszereket és kifinomultabb elméleteket kezdtünk használni a társas gondolkodásról. Vegyük például az afáziakutatás példáját. Itt klasszikus adatokat használva kiderült, hogy a szorosan nyelvi és a társas tudáson alapuló koherencia eltérő agysérüléseknél károsodik. McDonald (1998) összegezte a traumatikus agysérülések következtében előállt kommunikációs problémákat. Az elülső homloklebeny sérülése azt eredményezi, hogy a betegek nem tudnak különböző értelmezéseket egyszerre kezelni, és a kifejezések szó szerinti értelméhez ragaszkodnak. Nehéz értelmezniük például azt a fordulatot, hogy feldobta a talpát vagy majd elsorvad a szerelemtől. Ez azt vetette fel, hogy az elülső homloklebenyi területeken működnek a társas koherenciáért és a társas értelmezésért felelős tudások. A párizsi Salpetrière kórházban ezzel foglalkozó kutatók egyenesen menedzseri tudásról beszélnek. Ennek lényege „a célhierarchiák, az események idői sorrendje, az események s szabályok közötti oksági viszonyok és hasonlók leképezése” (Crozier és mtsai, 1999, 298). A személyek olyan feladatokat kaptak, hogy szókártyákból mondatokat kellett létrehozniuk, például a következőkből: kutya, harap, ember. A hagyományos grammatikai zavart mutató, hátsóhomloklebeny-sérült Broca-betegek ilyenkor 64%-ban hibáztak. Ugyanakkor egy kártyasorból könnyedén létrehoztak történetsorozatokat. Ha például az egyik kártyára az volt írva, hogy A gyerek megdobta egy kővel a kutyát, a másik kártyára, hogy A gyerek elszaladt, egy harmadikra pedig az, hogy A kutya megharapta a gyereket, akkor jó sorrendbe tették a kártyákat, s csak 6%-ban hibáztak. Prefrontálisan sérült betegek viszont alig hibáztak a mondat rekonstrukciójában (4%), míg 62%-ban rosszul rakták össze az események sorrendjét. Modernebb módszerekkel ugyanez a csoport azt is kimutatta, hogy a középső-elülső homloklebenyi területek aktívak, amikor egy történet helyességét kell megítélni, míg a Broca-terület akkor, amikor egy mondat helyességéről van szó. Ugyanez érvényes a valóságos életakciókban. Ha arra kérik az ilyen típusú betegeket, hogy mondják el, hogyan kell rántottát sütni, akkor nem tudják elmondani, milyen sorrendben van a tojás feltörése, a tojás összekeverése, az olaj felmelegítése, a tojás hozzáadása az olajhoz stb. Az elülső homloklebeny, mint arra már egy nemzedékkel korábban Lurija (1975) orosz neuropszichológus is utalt, nagy szerepet játszik a bonyolult, célirányos cselekvések működtetésében. Ez azzal függ össze, hogy a homloklebeny képes viszonylag nagy idői ablakok mellett elrendezni az eseményeket, míg a szavak összerendezése sokkal kisebb idői ablak mellett zajlik. Damasio (1996) az érzelmi kódolással is összekapcsolta az elülső homloklebenyi területnek ezt a tervezési kognitív szerepét. Kimutatta, hogy prefrontális sérült betegek nem vállalnak felelősséget, és ezzel párhuzamosan a kockázatos helyzetekben náluk nem jelenik meg a helyzet szomatikus jele, az érzelmi izgatottság. Damasio munkájából kiindulva számos kutatás mutatott rá, hogy a társas megismerésnek a nem pusztán a szociális szabályokra és konvenciókra, hanem a másikra vonatkozó oldala kapcsolódik a ToM-hoz is.