Bár alapvetően a személyiségzavarok értelmezésének és leírásának alapjai a dinamikus pszichológiában gyökereznek (Gabbard, 2016), minden pszichológiai iskola célul tűzte ki, hogy elméleti és terápiás síkon egyaránt hozzájáruljon a tudományos és klinikai diskurzushoz. Jelen fejezet keretei túl szűkek ahhoz, hogy ezek összevetését megejthessük, ezért a továbbiakban a személyiség zavarainak egyszerű nozológiai leírására a korlátozódunk. A Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvének 5. kiadása (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, 5th Edition – DSM-5) két korábbi elődjéhez hasonlóan tartalmazza a személyiségzavarok leírását és osztályozását (APA, 2013). A kézikönyv meghatározása szerint a személyiségzavarok olyan rendellenességek, amelyekben az egyén saját élményvilágának és viselkedésének tartós mintázata eltér az adott kultúra elvárásaitól. Ennek lehetnek 1. kognitív (saját magának és másoknak a percepciója), 2. affektív (az érzelmek tartománya és intenzitása), 3. interperszonális (személyközi szabályozási funkciók) és 4. impulzuskontrollal kapcsolatos (az indulatok kezelésének módja) vonatkozásai. A DSM-5 rendszerében 3 nagyobb csoportot (klasztert) különítenek el a személyiségzavarokon belül. Az első (A) az úgynevezett különös és excentrikus klaszter, ahová a paranoid, a szkizoid és a szkizotip személyiségzavar tartozik. Ahogy a csoport neve is fogalmaz, ide elsősorban olyan bizarr és különös tüneteket mutató személyek kerülnek, akik bár nem merítik ki a pszichotikus zavarok kritériumait (pl. paranoid szkizofrénia), személyiségük működésében nyomai vannak a gondolkodás és észlelés maladaptív mintázatainak. Ilyen tünetek lehetnek az alaptalan és számos területre kiterjedő bizalmatlanság és gyanakvás tendenciái, a világtól való szélsőséges visszavonulás és beszűkült érzelemvilág, valamint a vonatkoztatásos gondolati világ szokatlan, akár testi illúziókkal. A második (B) klasztert drámainak nevezzük, ahol az antiszociális, a borderline, a hisztrionikus és a nárcisztikus személyiségzavar található. Ezeket a kórképeket összeköti az extravertált jelleg, azaz a sokszor kontrollálatlan impulzusok kifelé való megélése, mely rendszeresen összekapcsolódik a már korábban említett sötét magtulajdonságokkal, azaz közös jellemzőjük az empátia hiánya és a manipulációs viselkedési formák. Az antiszociális személyiségű személy figyelmen kívül hagyja mások jogait és érzéseit, gyakran impulzív viselkedésbeli kitörésekkel tarkítva. A borderline személyiségzavart interperszonális instabilitás jellemzi mind az önképük, mind az érzelmi világuk tekintetében. A hisztrionikus személyiségzavarban szenvedő ember vágyik a figyelemre és küzd érte, amit jellemzően túlfűtött érzelmi megnyilvánulások által kíván elérni. A nárcisztikus karaktert pedig nagyzolásos tendenciákkal lehet leírni, amely megnyilvánulhat akár manifeszt módon a viselkedésben, akár fantáziatevékenységben. Vágyakoznak a csodálatra, amelyhez kapcsolódhat valódi vagy adott esetben vélt egyéni teljesítmény is. A harmadik csoportot, a szorongó (C) klasztert 3 személyiségzavar alkotja, az elkerülő, a dependens és a kényszeres. Ezt a három karakterpatológiát összekapcsolja a szorongás élménye, azaz a tárgy nélküli félelem, amely minden esetben máshogy manifesztálódik. Az elkerülő személy erőteljesen gátolt, és áthatja a meg nem felelés érzése. A dependens személy aránytalan mértékben vágyakozik a gondoskodásra, amely megkapaszkodó és tapadó viselkedési formákban manifesztálódik. A kényszeres személy igen rugalmatlan és rigid, erőteljesen vágyik és törekszik a tökéletességre és rendszerességre, nehezen viseli a strukturálatlanságot, amely olykor a teljesítmény rovására is mehet. Bár didaktikai szempontból mindenféle módon hasznos a fentiekben ismertetett felosztás, a klinikai gyakorlat gyakran tapasztal átfedéseket, melyek bár jellemzően egy-egy klaszteren belül jelentősek, nem kizárólagosan csak ebben a formában manifesztálódhatnak. A diagnosztikai kategóriák rigiditását ért kritikák hatására a DSM-5 egy igen komoly újítást is tartalmazott, mely a személyiségzavarok vonásalapú, dimenzionális megközelítését javasolta a klinikai szakemberek és a kérdéskör kutatói számára. Ennek elméleti kereteként megalkották az úgynevezett negatív Big Five-ot, amely a klasszikus ötfaktoros modell ellenpárjait tartalmazta. Az érzelmi stabilitás ellenpólusa a negatív affektivitás lett (pl. szorongásosság, szubmisszió), az extraverzióé az elidegenedés (pl. visszahúzódás, intimitáskerülés), a barátságosságé az antagonizmus (pl. érzéketlenség, manipulativitás), a lelkiismeretességé a gátlástalanság (pl. felelőtlenség, impulzivitás), míg a nyitottságé a pszichoticizmus (pl. excentrikusság, kognitív és perceptuális diszreguláció). A fenti faktorokkal dolgozó (és a személyiség funkcionálásának szintjével kiegészített) koncepciót nevezik a személyiségzavarok alternatív modelljének, ahol már nem a pusztán tünettanalapú mennyiségi különbségek segítik a szakembert a karakterproblémák értelmezésében, hanem kifinomultabb és komplexebb minőségi elemzésre is lehetőség nyílik. A személyiségzavarok mind a mai napig az egyik legnagyobb kihívást jelentő részét képezik a pszichológiai és pszichiátriai segítségnyújtásnak, mivel kifejezetten terápiarezisztensek a már korábban említett betegségteher hiányában ki nem alakuló betegségbelátás elmaradása okán.