A kultúra fogalmának gazdag jelentéshálójában való eligazodást segítheti a szó etimológiájának tanulmányozása. A kultúra kifejezés a latin colere – megművel, gondoz, ápol, nemesít – szóból származik, és eredetileg a föld megművelését, annak gondozását jelentette. A római filozófus, Cicero jóvoltából az i. e. 1. században jelentésváltozás történt a fogalmat illetően, hiszen az általa megalkotott „cultura animi” szófordulat már a „lélek művelésére” utal. A kultúra ezen egyéni-nevelési aspektusa csak jóval később, 1756-tól Voltaire nyomán bővült a társadalmi-történeti dimenzióval. Ettől datálódik a kultúra fogalmának társadalomhoz és történelemhez való lehorgonyzása (Márkus, 1992). Napjainkban a kultúra fogalmának töretlen népszerűségét bizonyítja, hogy újabb szókapcsolatok jönnek létre és válnak elterjedtté a magyar nyelvben is, gondoljunk csak a vállalati kultúra, a politikai kultúra, a zenekultúra kifejezésekre, vagy az egyre nagyobb teret hódító egészségkultúra, étkezési kultúra, testkultúra fogalmára. A kultúra definícióját illetően két amerikai antropológus, Kroeber és Kluckhohn (1952) korai áttekintő művükben több mint 160 meghatározást gyűjtöttek össze, s azokat az alábbi osztályokba sorolták. a) A deskriptív definíciók csupán listázzák a kultúra különböző alkotóelemeit. Például Sir Edward Tylor 1871-ben írott Primitive Culture című antropológiai művében az elsők között határozta meg a kultúra fogalmát: „komplex egész, amely magában foglalja a tudást, a hitet, a művészetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember a társadalom tagjaként tesz szert” (Tylor, 1997, 108). b) A történelmi definíciók az idők folyamán felhalmozódó hagyomány szerepét hangsúlyozzák. c) A normatív meghatározások azokat a közös szabályokat helyezik előtérbe, amelyek az emberek egy bizonyos csoportjának viselkedését meghatározzák. Az egyik legmarkánsabb normatív kultúradefiníciót Bond (2004, 63) dolgozta ki: „a kultúra biztosítja a társas interakció szabályait és e szabályok érvényesítésének módszereit, ezáltal legitimálja mindkettőt.” A kultúra funkcióját abban látja, hogy „a tagok viselkedését előre jelezhetővé, kiszámíthatóvá, érthetővé és értékessé teszi, ily módon csökkenti a bizonytalanságot és a szorongást”. d) A pszichológiai fókuszú meghatározások a problémamegoldás, a tanulás és a szokások szerepét emelik ki. Például Moran és Stripp (1991, 43) a kultúrát olyan „problémamegoldó eszközök készleteként” látja, amely lehetővé teszi az „egyének számára a túlélést az adott környezetben”. Ehhez hasonlóan gondolkodik Fons Trompenaars (Trompenaars–Hampden-Turner, 1997) is, aki szerint a kultúra az a módszer, ahogyan az emberek egy csoportja megoldja problémáit és eldönti dilemmáit. Az egyik legismertebb, Geert Hofstedétől származó kultúradefiníció szintén a problémamegoldás tényén alapul: a „gondolkodás kollektív programozása, amely megkülönbözteti egy csoport vagy egy kategória tagjait másoktól. […] A környezet változásaira adott emberi válaszokat befolyásoló közös jellemzők összessége (Hofstede, 2001, 9).” e) A strukturális meghatározások a kultúra sajátos mintázatára, annak szerveződésére összpontosítanak oly módon, hogy a leíró jellegű definíciókba rendszert visznek. A szervezeti kultúra alapjait lefektető Schein (1985) a kultúra három strukturális egységét különböztette meg egymástól: a legfelső szintet a könnyen beazonosítható és látható – mesterségesen létrehozott – artefaktumok alkotják (pl. épületek, használati eszközök, rítusok, történetek). A második szinten a tagok által elfogadott közös értékek szerepelnek (pl. család, nyelv, személynevek vagy akár a gyász). Schein hármas rendszerének legelső strukturális egységét a gyakran láthatatlan, mégis adottnak tekinthető közös előfeltevések, meggyőződések, hiedelmek uralják. Kroeber és Kluckhohn (1952) felosztásának utolsó csoportját f) az úgynevezett genetikai definíciók alkotják, amelyek nevükkel ellentétben nem a biológiai vagy genetikai meghatározottságot hirdetik, hanem a kultúra eredetét, keletkezését, genezisét tárják fel. Ezen belül a meghatározások egy része az adaptivitás, míg más részük a társas interakció szerepét emeli ki. Az adaptivitás mentén szerveződő elméletek evolúciós nézőpontból vizsgálják a fogalmat, s a környezethez való alkalmazkodás funkcióját hangsúlyozzák. Az utóbbiak pedig azon interszubjektív alkotóelemeket tárják fel, amelyek az egyének közötti társas interakció folyamán jönnek létre, és válnak megoszthatóvá. Az egyik legismertebb amerikai antropológus, Clifford Geertz az interszubjektív tényezők közül a szimbólumok szerepét emeli ki.