Napjaink egyik legnépszerűbb, legkomplexebb, humanisztikus irányzatból bontakozó elmélete a Ryan és Deci nevével fémjelezhető úgynevezett szelfdetermináció-elmélet, amely az élet különböző területein széles körben alkalmazható, példának okáért a szülő–gyermek kapcsolat vonatkozásában, az oktatásban, a munka világában, az egészségügyben, a sportban és a pszichoterápiában (lásd még 18.5.3. fejezet) (Deci–Ryan, 2008). Komplexitását az adja, hogy nemcsak az univerzális pszichológiai szükségleteket azonosítja, hanem az önszabályozás és a személyiségfejlődés modelljét egyaránt nyújtja. Az 1980-as évektől népszerűvé vált szelfdetermináció-elmélet 3 alapvető, velünk született és univerzális humán szükségletet határoz meg: a) az autonómia vagy más néven öndetermináció, b) a kompetencia és c) a kapcsolódás (szeretet, kötődés) szükségletét. Az autonómia öndetermináció-elmélet szerinti fogalma azt jelenti, hogy az egyén képes saját viselkedésének eredetét és forrását – lényegében annak mozgatórugóit – észlelni. Öndetermináltság esetén az egyének saját viselkedésüket személyiségük kifejeződési módjának tekintik, ahol cselekedeteik összhangban állnak érdeklődésükkel és szubjektív értékrendszerükkel. A kompetencia a környezettel való hatékony bánásmódot, saját készségeink és képességeink megtapasztalásának lehetőségét jelenti, amely a hatékonyság, a valamire való képesség és a sikeresség érzésével jár együtt. Végül a kapcsolódás szükséglete az a tendencia, amely a másikhoz való csatlakozáson, a társakkal való kölcsönös törődésen alapul. A kapcsolódás teszi lehetővé, hogy van értelme a másokhoz, illetve a közösséghez való tartozásnak (Deci–Ryan, 2002). Ezen alapvető szükségletek jelentősége abban rejlik, hogy az autonómia élménye szorosan összefügg a jóllétünkkel (egészségi állapotunkkal, a pozitív érzelmekkel), a kompetencia a pszichológiai értelemben vett növekedést, lényegében a teljesítményt szolgálja, míg a kapcsolódás, a kötődés szükséglete a társadalomba való integrációt biztosítja. Mivel a szerzők a fenti szükségleteket univerzálisnak, minden kultúrára kiterjedőnek tekintik, ezért a kutatók az alapvető kérdést abban látják, hogy vajon milyen minőségi különbségek jellemzik az egyént. A szelfdetermináció-elmélet központi gondolata éppen abban rejlik, hogy 3 jól elkülöníthető motivációtípust azonosítanak. 1. Amennyiben egy személy autonómia, teljesítmény és kapcsolódás iránti szükséglete kielégített, akkor esetében autonóm motivációról beszélhetünk, hiszen viselkedése saját akaratával megegyező, belső hajlandóság által vezérelt, azzal teljes mértékben egyetért. Mindez oly módon valósulhat meg, hogy viselkedése saját elképzeléseivel, céljaival összeillő, azzal kongruens. 2. Ugyanakkor, ha az autonómia, a teljesítmény és a kapcsolódás iránti szükséglet kielégítése akadályokba ütközik, akkor a személy motiváltságát a kontrollált motiváció jellemzi. A kontrollt az a nyomás vagy kényszer jelenti, amely az egyén viselkedését, gondolkodását, érzéseit beszabályozza, bizonyos irányba tereli, ezáltal rigiddé, merevvé teszi. A kényszer forrása lehet külső jutalom elnyerése vagy büntetés elkerülése, illetve korábban külső szabályozók belsővé tételéből egyaránt származhat (lásd pl. bűntudat, szégyen elkerülése vagy a büszkeség átélése). 3. A motiváció esetén a személy elveszíti viselkedésének célvezérelt jellegét, lényegében hiányzik viselkedéséből a szándék, az ágencia (Deci–Ryan, 2008). A szelfdetermináció-elmélet képviselői a különböző motivációtípusok elkülönítésekor abból az alapvetésből indulnak ki, hogy a kulturális jártasságot, az adott kultúrába való integráció képességét a szocializáció során, tanulás útján sajátítjuk el. Ugyanakkor feltételezésük szerint a kultúra normái és gyakorlatai csak abban az esetben válnak igazán motiváló erővé, ha ezen kulturális normák értékét, jelentését nem csupán elfogadjuk, hanem oly módon is belsővé tesszük, hogy már meglévő értékrendszerünkbe integráljuk, azzal kompatibilissé tesszük. Deci és Ryan (2002) e belsővé tétel jelenségét kontinuumként ábrázolja, és egyértelmű szakaszokat, állomásokat azonosít a folyamaton belül. a) A humán viselkedés szabályozásának időben legkorábbi módját a külső vagy extrinzikus szabályozás jelenti, ahol a viselkedést a másoktól, azaz külső ágensektől eredő jutalmazás vagy büntetés irányítja. Munkahelyünkön például azért túlórázunk, mert pénzjutalmat (túlóradíjat) kapunk érte, míg kisgyermekünk az óvodában azért fogad szót az óvónéninek, hogy ezzel elkerülje a büntetést. b) A külső szabályozást az introjekció követi a sorban, amely a korábbi külső szabályozók belsővé tételén alapul. Más szavakkal, a régebbi, külvilágból származó jutalmazó és büntető feltételek most már a pozitív önértékelést biztosító (belső) feltételekhez kötődnek, például a szégyenérzet elkerülését szolgálják. Mindez a személy szubjektív élményvilága szintjén azt jelenti, hogy lényegében beáll a sorba, viselkedése illeszkedik az elvártakhoz, de a változást nem éli meg sajátjaként. c) Harmadik az identifikáció állomása, ahol a szabályozás a másokkal történő azonosulás révén, az értékek és a hiedelmek személyes jóváhagyásán alapul. Például egy 4-5 éves lánygyermek azonosul az édesanyjával, s ily módon sajátítja el a női nemi szereppel kapcsolatos kulturális normákat. d) A következő szakaszt az integráció képezi, amelynek során a kulturális értékek beágyazódnak értékrendszerünkbe, egy már meglévő személyes érték- és normastruktúra szerves részévé válnak, azzal teljes mértékben összhangba kerülnek. Viselkedéses szinten ez azt jelenti, hogy a személy nemcsak elfogadja a változást, hanem akár annak prókátorává is válhat, amennyiben az kulcs-zárként illeszkedik meglévő céljaihoz, motívumaihoz. e) Végül a kontinuum másik pólusát az intrinzikus motiváció jelenti, ahol a tevékenységet önmagáért, a színtiszta örömért, a benne rejlő kihívásért, magáért az elfoglaltságban rejlő megerősítésért végezzük. Az intrinzikus motiváció prototípusa a gyermekek önfeledt játéka, amely a felnőtteknél hobbivá alakul. A rendszert a 21.1. ábra mutatja be.