A mesemondás hagyományos színtere volt 1960-ig, a téeszesítésig az ősszel végzett kukoricafosztás. Ekkortól azonban a munkafolyamat egésze módosult. A termelőszövetkezetben és a háztájikban is betakarításkor, kukoricatöréskor a szárán fosztották a kukoricát. Így természetesen elmaradt az otthoni, társaságban végzett közös munka. A hajdani kukoricafosztást így mutatta be Gulyás Ferencné 1978-ban: „Tudod, az három órákig is ētartott éjjel, hogy ottan fosztogattak ugyë. Mer este má hama sötét van szëptembërbe. Akkor mindig szëptembërbe má kukoricatörés vót. Nem úgy, mind most, hogy dëcembërbe. És akkor este, még nem az, hogy nem vót hideg, dë annyira nem vót hideg. Ott bënt űtünk rëndëssen. Oszt még csak annyi fosztás nem vót, hogy bele tudtunk bújnyi, addig nem űtünk lë. Aztán oszt ahogy fosztottuk a kukoricát, ugyë az a fosztás mindig körülöttünk vót. Ugyhogy nem vót nekünk má ki, lassan csak a kezünk. Annyira bëmelegëdtünk, értëd, hogy ojjan meleg vót, hogy az nem igaz! Mer az annyira átmelegëdëtt, az a kukoricafosztás. Mos képzeld, az a nagy halom kukorica környös-kőrbe vót űve. Hát oszt nem csëndbe vót az, hogy csëndbe csináták. Mer ëgymás szavát nem értëtték vóna, ha csëndbe beszének. Mer ugyë azt környös-kőrbe űték, oszt addig-addig, hogy ugyë összeért. Oszt vót ojan is, hogy ha hét piros kukoricát talál valaki, akkó má ēmëhet aludnyi. Mink gyerëkëk csak ugy hajtottunk. Piros kukoricát nem is űtettünk, értëd, nem is vót. Hát persze nem talát sënki hetet! Hogy talát vóna?! Nohát ott oszt persze hogy vót dalolás, ott vót mese, ott vót boszorka, ott vót mindën az égvilágon!”