Nyelvhasználói tapasztalatok alapján intuitíve – továbbá a jakobsoni, grice-i és más kommunikációs modellek alapján nyilvánvalóan tudományos alapokon is – meghatározhatók a sikeres kommunikáció tényezői, körülményei, feltételei. Könnyen belátható, hogy az ezektől való eltérések különböző mértékben téríthetik el a közlés és a befogadás (az értelmezés) interakcióját az eredményes kommunikációtól. Egy-egy eltérés jellegzetes mintázata lehetővé teszi, hogy egyedi fejlődési zavarhoz rendeljük hozzá. Ilyen többek között az autizmusspektrum-zavar néven diagnosztizált tünetcsoport; az erre jellemző nyelvi-kognitív mintázatok az utóbbi években egyre inkább a pszicholingvisztikai kutatások látókörébe kerülnek. Ennek egyik okát a téma pszichológus szakértője, Győri Miklós abban látja, hogy az autizmus éppen a sajátosan humán képességek tekintetében tér el a tipikustól: a kommunikatív viselkedésben, a nyelv mögötti kognitív feldolgozásban, a kogníció és a viselkedés rugalmas, adaptív szervezésében. Ebből következik, hogy az autizmus devianciáinak pontosabb megfigyelésével többet tudhatunk meg ezeknek a humán képességeknek a részleteiről (l. Győri 2006). A jelekkel foglalkozó tudományok számára – ideértve a szemiotikai textológiát is – az autizmus nyelvi-nyelvhasználati vetületének vizsgálata az egyik legizgalmasabb feladat. Napjainkban ugyanis egyre inkább megalapozottnak minősül az az elgondolás, hogy az autizmusban megfigyelhető sajátos mintázat a nyelv és a kommunikáció működésében abban ragadható meg, hogy az absztrahált nyelvi rendszer ép, de a kommunikatív funkciók sérültek, aminek hátterében a szándék megértésének zavarát gyanítják, ez pedig a társas viselkedés egyik kulcsmozzanata (vö. pl. Happé 1993, 1999).