Sok ének-zene tanár vallja azt a nézetet, hogy a zenei képesség vele született ajándék és ennek tulajdonítható a tanulók zenei tevékenységének sikeressége vagy sikertelensége (Brändström, 1999; Evans és mtsai, 2000; Legette, 2002; Clelland, 2006; Hewitt, 2006, 2012; Biasutti, 2010; Shouldice, 2013, 2018). Ez a nézet az uralkodó a köznyelvben is (Asmus, 1986; Davis, 1994; Sloboda és mtsai, 1994; Sloboda, 1996, 2005; Howe és mtsai, 1998; Evans és mtsai, 2000; Hallam és Shaw, 2002; Lamont, 2002; Burnard, 2003; Hallam és Prince, 2003; Hallam, 2006; Abril, 2007; Whidden, 2008, 2010; Randles, 2011; Ruddock, 2012). A különbségtétel – amit az ének-zene tanárok tesznek muzikális és nem muzikális gyerekek között – szerepet játszik abban, hogy megerősödnek a különbségek a gyerekek zenei identitásában (Lamont, 2002). A kutatások eredményei alátámasztják, egyrészt hogy a gyerekek zenei téren saját magukról alkotott nézetei idővel romlanak, kivéve a veleszületett zenei tehetségeket, akikben viszont megerősödnek (Asmus, 1986; Lamont, 2002; Randles, 2011; Shouldice, 2013), másrészt pedig, hogy a tanulók iskolai – zenei tevékenységekben szerzett – rossz tapasztalatai negatív hatással vannak a zenei önbecsülésükre és ezt tovább mélyíti a „tehetséges”, „tehetségtelen” megjelölés megjelenése (Lamont, 2002; Burnard, 2003; Abril, 2007; Whidden, 2008, 2010; Campbell, 2010; Ruddock, 2012). Számos, a zenei nevelés e területén született tanulmány szól emberi történetekről, amelyekben arról meséltek, hogy letörtek voltak gyerekként, amikor a tanár azt mondta nekik, nincs hallásuk, zeneileg süketek, és kérte őket, hogy ne énekeljenek, vagy ne vegyenek részt a zenélésben az észlelési képesség, tehetség hiánya miatt (Burnard, 2003; Abril, 2007; Whidden, 2008, 2010; Ruddock, 2012). Ezek a tanulók észlelik, hogy nem tehetségesek és nem muzikálisak, így többségük lemond arról, hogy valaha zenélésben vegyen részt, és ezáltal megszűnik minden zenei tevékenység az életükben. A diákok számára, úgy tűnik, hogy a zenei tehetség megítélése gyakran „önbeteljesítő jóslat” (Sloboda és mtsai, 1994; Sloboda, 2005). Ha egy személy úgy érzékeli, hogy hiányzik belőle a tehetség, akkor ez az észlelés valószínűleg korlátozni fogja az ő jövőbeli zenei törekvéseit. Az is nyilvánvaló, hogy a tehetség jellegéről és szerepéről alkotott zenetanári nézetek közvetítettek a gyerekek felé explicit vagy implicit módon, mert a gyerekek képességeiről alkotott tanári nézetek befolyásolják a gyerekekkel való viselkedésüket. (Sloboda, 2005). Ha a tanár érzékeli, hogy a diák zeneileg tehetséges, akkor valószínűleg támogatást fog nyújtani neki, és lehetőségeket teremt arra, ami kihívást jelent a diáknak, és így tovább fejleszti a zenei képességeit. Azonban, ha a tanár úgy véli, a gyermek alacsony potenciállal rendelkezik, akkor a gyereket inkább nem állítja kihívást jelentő feladatok elé, és így kevesebb ösztönzést, bátorítást ad a magas elvárások, célok eléréséhez (Sloboda, 2005). Egyesek azt állítják, hogy a tehetség saját erejéből kitűnik, kiemelkedik a többi közül. Az önbeteljesítő nézetek szerint a tehetség veleszületett adomány (Sloboda és mtsai, 1994).