A konszekutív és a szinkrontolmácsolás érdekes módon nagyon élesen ketté vált. A szinkrontolmácsolásra mint isteni adományra tekintettek, szinkrontolmácsolni az ember vagy tud, vagy nem tud, a szinkrontolmács születik, nem pedig tanulja a szakmát, kár is az igyekezet. Magyarországon akkoriban valóban nagyon jó szinkrontolmácsok dolgoztak, elsősorban a Lomb Kató körül kialakult csapatban. Az ő igazi érdemük a szakma presztízsének megteremtése volt. A „felhasználók”, a tolmácsolás „fogyasztói” elfogadták, hogy a szinkrontolmácsolás „valami más”, azt nem tudja mindenki, csak pár tucat ember, minden esetben őket kell szerződtetni, akkor a kommunikáció nem fog kudarcba fulladni. Így is volt. Ennek következtében a fiatalok aligha juthattak a szakma közelébe. A nagy gyakorlattal rendelkező szinkrontolmácsgárda, amely jórészt kommunista emigráns szülők (orosz, német, spanyol) vagy régi arisztokrata és zsidó polgári családok leszármazottaiból (angol, francia, német) tevődött össze, gyakorlatilag ki tudta elégíteni a piacon jelentkező szükségleteket. Jól is érezték magukat a tolmácskabinban, a résztvevőkkel nem kerültek igazi kapcsolatba, munkájukkal mindenki elégedett volt, hiszen jól képzett, nagy tudású, nagy nemzetközi rutinnal rendelkező emberek voltak, akik ösztönösen, valamint jó nyelvtudásuknak, nagy műveltségüknek és a világra való rálátásuknak köszönhetően képesek voltak biztosítani az „interkulturális kommunikáció” sikerét.