A nyelvi közvetítés (németül Sprachmittlung, illetve Translation) fogalma az írásbeli fordítást és a tolmácsolást átfogó gyűjtőfogalomként csak pár évtizede vált használatossá, megjelenése az Otto Kade vezetése alatt kialakult ún. „lipcsei iskolának” (1968) köszönhető. Kade volt az első, aki a tolmácsolást is egyenjogú és -rangú részterületnek tekintette a fordítástudományon belül. Kade értelmezése szerint a tolmácsolás a transzláció egyik al-, illetve részterülete, amely külön kutatás tárgyát kell képezze, azonban ezeknek a kutatásoknak az általános transzlációelmélet talaján kell felépülniük, mely mindkét részterület, a fordítás és a tolmácsolás számára egyaránt érvényes felismeréseket fogalmaz meg. Új elem volt Kade értelmezésében, hogy egyetlen tudományág égisze alatt foglalta össze a hosszú ideig két külön világnak számító területet, a szakszövegek és a mindennapi használatra szánt szövegek fordításának vizsgálatát, melyet az alkalmazott nyelvészet részének tekintettek, valamint az irodalmi szövegek fordítását, mely a komparatisztika körébe tartozott, Kade azonban még szigorúan a nyelvészet talaján mozgott, hasonlóan a német „Übersetzungswissenschaft” többi képviselőjéhez (Gert Jäger, Werner Koller, Albrecht Neubert, Katharina Reiß és Wolfram Wilss).