Az orientáció külön pontban kerül tárgyalásra, mivel szervesen kapcsolódik mind az éberség, mind a fenntartott figyelem, sőt még a szelektív figyelem témaköréhez is. Itt most az orientáció és az orentációs válasz korai leírásával foglalkozunk. A későbbiekben a megfelelő témaköröknél újra felbukkan a jelenség, és mindig ott fogjuk tárgyalni a vonatkozó jellemzőket, illetve részletes implikációkat. A figyelmi rendszer ébersége és a figyelmi válaszok mechanizmusának tárgyalása az orientációs reflexből (OR) vagy orientációs válaszból eredeztethető (ld. Pavlov „Mi az?” reflex). Az orientációs választ egy hirtelen, váratlan és új inger váltja ki (Sokolov, 1990), vagy egy másik megfigyelés szerint a kontextusba nem illeszkedő inger váltja ki (Grastyán–Vereczkei, 1974). Az orientációs válasz során a megfigyelő fizikailag és szellemileg is az inger felé fordul. Az aktiváció az agytörzsből indul, a megfigyelő testileg is az inger felé fordul (pl. szem-, fejmozgás, érrendszeri változás, agyhullámok változása) valamint szellemileg is (ezekből következően). A szervezet érzékenysége megnő az eseményre, amely a reakciót kiváltja. Az aktuálisan működő folyamatok hirtelen leállnak, és a figyelem az OR-t kiváltó inger felé fordul, hogy kiértékelje azt, és el tudjuk dönteni, érdemes-e vele azonnal foglalkozni. Evolúciós szemszögből mondhatjuk, hogy jelent-e azonnali veszélyt, amelyet meg kell oldani (pl. egy csörgőkígyó hangja). A hétköznapok során is találkozhatunk az OR-rel. Például egy születésnapi partin kidurran egy lufi – a beszélgetés hirtelen leáll, csend lesz, és mindenki odanéz, ahonnan a hangot hallotta. A résztvevők kiértékelik a helyzetet, látják, hogy csak egy lufi durrant ki, mire mindenki jót nevet, és zavartalanul folytatja az abbahagyott tevékenységet.