Ádámot az Úr nagyravágyásáért büntetésből arra ítélte, hogy „…fáradságos munkával élj belőle [föld] életednek minden napjaiban.” „Orczád verítékével egyed a te kenyeredet…” A Teremtés könyvének erről szóló részlete (3,17, 19), nagyon jól visszatükrözi azt a felfogást, ahogy a legtöbb kultúra – különösen azok, melyek elérték a civilizáció összetett állapotát – megközelítik a munkát: olyan átoknak tekintik, amelyet mindenáron el kell kerülni. Tudjuk, hogy mivel a világegyetem oly kevéssé hatékony módon működik, rengeteg energiát igényel alapvető vágyaink és szükségleteink valóra váltása. Ameddig nem érdekel különösebben bennünket, hogy mennyit eszünk, hogy biztonságos és szép házban lakunk-e, vagy telik-e a technika legújabb vívmányaira, addig a munka szükségessége nem nagy teher, ahogy nem az a Kalahári sivatag nomádjainak sem. Minél több pszichikai energiát fektetünk azonban anyagi célokba, és minél valószínűtlenebbek ezek a célok, annál nehezebb őket megvalósítani. Egyre több szellemi és fizikai munkát és egyre több természeti erőforrást kell felhasználnunk, hogy növekvő igényeinket kielégítsük. A történelem folyamán azoknak az embereknek, akik a „civilizált” társadalmak perifériáján éltek, gyakran fel kellett adniuk arra vonatkozó reményeiket, hogy az életet valaha is élvezhessék, mert annak a néhány embernek az álmait kellett megvalósítaniuk, akiknek sikerült kizsákmányolniuk őket. A civilizált társadalmakat a primitívektől megkülönböztető hatalmas teljesítmények, mint a piramisok, a kínai nagy fal, a Tádzs Mahal, az ókori templomok, gátak és paloták, mind rabszolgák erejéből épültek fel, akiket kényszerítettek rá, hogy valóra váltsák uraik nagyratörő vágyait. Nem meglepő hát, hogy a munkának ily csekély a becsülete.