„Amikor valaki tudja, hogy két héten belül fel fogják akasztani, egészen hihetetlen koncentrálásra képes” – mondotta Samuel Johnson, és megjegyzésének igazsága összecseng az itt bemutatott esetekkel. Az élet legfontosabb céljait meghiúsító hatalmas katasztrófa vagy megsemmisíti, összerombolja az ént, arra kényszerítve az embert, hogy minden pszichikai energiáját megmaradt céljai körbebástyázására és a további sorscsapások kivédésére használja fel, vagy pedig egy új, világosabb és sürgősebb cél kitűzésére ösztönzi, hogy legyőzze a vereség okozta nehézségeket. Ha a második utat választja, akkor a tragédia nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az élete ezentúl rosszabb lesz. Lucio, Paolo és számtalan más ember esetében is azt látjuk, hogy egy esemény, amely kívülről nézve szerencsétlenségnek látszik, új és váratlan módon gazdagíthatja az áldozatok életét. Még a legalapvetőbb emberi képességek, mint például a látás elvesztése sem azt jelenti, hogy az illető tudata szükségszerűen szegényebb lesz; gyakran éppen az ellenkezője történik. De honnan, miből ered ez a különbség? Hogy lehet az, hogy ugyanattól a csapástól az egyik ember megsemmisül, a másik pedig belső renddé alakítja át?