Tudat. Ez a fogalom központi helyet foglal el több vallási és filozófiai rendszerben, pl. Kantéban és Hegelében is. A korai pszichológusok, mint pl. Ach (1905) megpróbálták modern tudományos kifejezésekkel definiálni, nem sok sikerrel. Több évtizeden keresztül a behaviorista tudomány mellőzte a tudat fogalmát, mivel a belső állapotokról szóló önvallomások álláspontjuk szerint nélkülözték a tudományos validitást. A téma iránti érdeklődés nemrégiben megélénkült kissé (Pope–Singer 1978), a fogalom történelmi összefoglalását Boring (1953) és Klausner (1965) végezte el. Smith (1969), aki az „introspektív behaviorizmus” fogalmát bevezette, olyan meghatározással áll elő, ami nagyon hasonlít ahhoz, amelyet ebben a kötetben használunk: „A tudatos tapasztalat olyan belső esemény, amellyel közvetlenül azt tehetünk, amit akarunk” (Smith, 1969, 108.). Máskülönben azonban az itt kifejtett fogalom és Smith vagy bármelyik másik behaviorista szemléletű pszichológus meghatározása közt nincs sok átfedés. A fő különbség az, hogy az én elemzésem a folyamat szubjektív dinamizmusára összpontosít, valamint a fenomenológiai elsőbbségre. A tudat teljesebb meghatározása egyébként megtalálható lesz még ebben a fejezetben.

Fenomenológia. A „fenomenológiai” jelző itt nem valamely iskola vagy gondolkodó tanaival vagy módszereivel való kapcsolatra utal. Kizárólag annyit jelent, hogy a tapasztalat tanulmányozásának megközelítésére nagy hatással volt Husserl (1962), Heidegger (1962, 1967), Sartre (1956), Merleau–Ponty (1962, 1964) és néhányan azok közül, akik az ő eszméiket átültették a társadalomtudományokba, pl. Natanson (1963), Gendlin (1962), Fisher (1969), Wann (1964) és Schutz (1962). Husserl fenomenológiájához világos és rövid útbaigazítást adnak Kohak (1978) és Kolakowski (1987) könyvei. Ennek a könyvnek a megértéséhez azonban nincs szükség a fenomenológia tüzetesebb ismeretére. Az érvek rendszere magától is érthető és követhető kell hogy legyen. Ugyanez igaz az információelméletre is (lásd Wiener 1948 [1961]).

Álmok. Stewart (1972) számol be róla, hogy a Malajziában élő sinoi törzs hogyan tanulja meg irányítani az álmait és hogyan tesz szert ezzel szokatlan mértékű uralomra az éber tudat felett is. Ha ez igaz (ami egyébként kétséges), akkor olyan érdekes kivétel, ami csak erősíti a szabályt és azt jelenti, hogy a figyelem edzésével az ember még álmában is uralhatja a tudatát (Csikszentmihalyi 1982a). Jelenleg egy tudattágító módszer éppen ezzel kísérletezik. A „világos álom” arra irányuló kísérlet, hogy még az álom során is irányítsuk a gondolati folyamatokat (La Berge 1985).

A tudat határai. Az egyidejűleg feldolgozható bitek számáról az első kijelentés Millertől származik (1956). Orme (1969), von Uexkull (1957) számításai alapján úgy véli, hogy a másodperc egytizennyolcada a diszkriminációs határ. A kognitív folyamatokkal és a figyelem korlátaival foglalkozó tudósok többek között Simon (1969, 1978), Kahneman (1973), Hasher–Zacks (1979), Eysenck (1982), valamint Hoffmann–Nelson–Houck (1983). A kognitív folyamatok figyelmi követelményeit Neisser (1967, 1976), Treis man–Gelade (1980), és Treisman és Schmidt (1982) tárgyalja, az információ tárolását a memóriában és az előhívását pedig Atkinson–Shiffrin (1968) valamint Hasher–Zacks (1979). A figyelem fontosságával és korlátaival azonban már William James (1890) is tisztában volt.

A beszédfeldolgozás korlátai. A másodpercenkénti 40 bites követelményt lásd Liberman–Mattingly–Turvey (1972), valamint Nusbaum–Schwab (1986) könyveiben.

Az idő felhasználása. Az első átfogó felmérés arról, hogy az emberek hogyan használják fel idejüket, egy országos felmérés adatai alapján Szalai (1965) könyvében jelenik meg. Az itt közölt adatok a saját felmérésemből valók, melyeket az Élményértékelő Mintavételi Eljárással (ESM) készítettem, lásd pl. Csikszentmihalyi–Larson–Prescott (1977), Csikszentmihalyi–Graef (1980), Csikszentmihalyi–Larson (1984), Csikszentmihalyi–Csikszentmihalyi (1988).

Tévénézés. A tévénézés közben és más, az ESM-ben szereplő tevékenység közben tapasztalt érzések összehasonlítását lásd Csikszentmihalyi–Larson–Prescott (1977), Csikszentmihalyi–Kubey (1981), Larson–Kubey (1983), valamint Kubey–Csikszentmihalyi (kiadás alatt).

Pszichikai energia. A tudatban történő folyamatok – gondolatok, érzések, akarat és emlékezet – működését a legrégibb filozófusok és a legkorábbi pszichológusok közül is sokan leírták (pl. Ach 1905). Az áttekintést lásd Hilgardnál (1980). A tudat energia-szempontú megközelítése többek között a következőknél jelenik meg: Wundt (1902), Lipps (1899), Ribot (1890), Binet (1890) és Jung (1928 [1960]). Néhány kortárs megközelítés: Kahneman (1973), Csikszentmihalyi (1978, 1987), valamint Hoffman–Nelson–Houck (1983).

Figyelem és kultúra. A melanézek ama képességét, hogy vízre szállva is pontosan emlékeznek minden helyre, Gladwin (1970) írja le. Az eszkimók rengeteg kifejezése a hóra Bourguignonnál (1979) található.

Az én. A pszichológusok számtalan módon próbálták leírni az ént, kezdve George Herbert Mead (1934 [1970]) és Sullivan (1953) szociálpszichológiai megközelítéseitől Carl Gustav Jung (1933) [1961]) analitikus pszichológiájáig. Manapság azonban a pszichológusok lehetőleg elkerülik, hogy az „énről” beszéljenek, ehelyett arra korlátozzák magukat, hogy az „énfogalmat” leírják. Damon–Hart (1982) pontos leírást ad arról, hogyan fejlődik ez a fogalom. Egy másik megközelítés az „önsegítő erő” kifejezést használja (lásd Bandura 1982). Az ezeken az oldalakon megjelenő énmodell több forrásból táplálkozik, leírása megtalálható Csikszentmihalyinál (1985a) valamint Csikszentmihalyi–Csikszentmihalyinál (1988).

Rendetlenség a tudatban. A pszichológusok sokat foglalkoztak az olyan negatív érzelmekkel, mint a harag, a szorongás, a szomorúság, a félelem, a szégyen, a megvetés vagy az undor (Ekman [1972], Frijda [1986], Izard, Kagan és Zajonc [1984] és Tomkins [1962]), azonban általában azt feltételezik, hogy mindegyik érzelemnek különálló „vezetéke” van a központi idegrendszerben, egy megadott ingerkombinációra reagál, és nem az énrendszer integrált válaszreakciója. A klinikai pszichológusok és pszichiáterek jól ismerik a „diszforikus hangulatokat”, mint például a szorongás és a depresszió, melyek akadályozzák az összpontosítást és a normális életet (Beck [1976], Blumberg–Izard [1985], Hamilton [1982], Lewinsohn–Libet [1972], Seligman et al. [1984]).

Rend. Hogy mit jelent a rend, vagyis a pszichikus negentrópia, azt részletesen tárgyalom alább; lásd még Csikszentmihalyi (1982a) valamint Csikszentmihalyi–Larson (1984). Alapvetően arra utal, hogy nincs konfliktus az egyén tudatában jelenlevő információk közt. Amikor az információk harmóniában vannak a személy céljaival, akkor a személy tudata „rendezett”. Ugyanez a fogalom érvényes az egyének közti konfliktus hiányára is, amikor céljaik harmóniában vannak egymással.

Áramlat. Az eredeti kutatási eredményekről és az áramlatélmény elméleti modelljéről először a Beyond Boredom and Anxietyben (Csikszentmihalyi 1975) számoltam be. Azóta már sokan felhasználták az áramlat fogalmát és végeztek széles körű kutatásokat e tárgykörben. Néhány példa: Victor Turner (1974), aki az antropológiában alkalmazta a fogalmat, Mitchell (1983), aki a szociológiában és Crook (1980), aki az evolúcióban. Eckblad (1981), Amabile (1983), valamint Deci–Ryan (1985) motivációs elméletek kifejlesztéséhez használták fel. A különböző kutatási eredmények összegzését lásd Massimini–Inghilleri (1986), valamint Csikszentmihalyi–Csikszentmihalyi (1988).

„Borsódzik a hátam...” Az idézet Csikszentmihalyitól származik (1975), 95.

Komplexitás. A komplexitás az a funkció, amely megszabja, hogy menynyire differenciált és integrált az adott személy tudatában levő információ. A komplex személy olyasvalaki, aki képes pontos és különálló információk megszerzésére, és képes az egyes részek összekapcsolására is, tehát olyan ember, akinek a vágyai, érzelmei, gondolatai, értékrendje és cselekedetei határozottan egyéniek, mégsem mondanak ellent egymásnak. Lásd pl. Csikszentmihalyi (1970), Csikszentmihalyi–Csikszentmihalyi (1988), valamint Csikszentmihalyi–Larson (1984). A komplexitás itt használatos fogalma ugyanahhoz a fogalomhoz kapcsolódik, mint amelyet az evolucionarista biológusok használtak (pl. Dobzhansky 1962, 1967), és hatottak rá Teilhard de Chardin (1965) költői gondolatai is. A fizikai rendszerek komplexitásának ígéretes definíciója a „termodinamikai mélység”, amelyen Heinz Pagels (1988) dolgozott idő előtt bekövetkezett halálát megelőzően. Az ő meghatározása szerint a rendszer komplexitása az a különbség, amely fennáll a rendszer jelenlegi állapotának leírásához szükséges információmennyiség és a között a mennyiség között, amely leírja mindazon állapotokat, melyekben abban a pillanatban lehetett volna, amikor az előző állapot a jelenlegivé változott. Ha ezt a meghatározást az én pszichológiájára alkalmazzuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a komplex ember az, akinek viselkedését és gondolatait nem könnyű megmagyarázni, és akinek a fejlődése nem jósolható meg előre nyilvánvalóan.

„Nincs a világon...” Az idézet forrása Csikszentmihalyi 1975, 94.