A tarahumara ünnepségeket, melyek alatt többszáz mérföldes rituális futóversenyeket rendeznek Észak-Mexikóban a hegyeken át, Lumholtz (1902 [1987]) és Nabokov (1981) írja le. A modern sportok rituális elemeit lásd MacAloon (1981) tanulmányában a modern olimpiákról.

Az Ikarosz-komplexust Henry A. Murray (1955) fedezte fel. Talán ezen a ponton szembe kellene néznünk a freudi szublimáció-elmélettel; olyan téma ez, amely, ha kikerüljük, a megoldatlan kérdések kellemetlen ízét hagyja bennünk. Freud gondolatának felületes ismerete következtében sokan azokat a cselekedetet, amelyek nem az alapvető szexuális vágyak kielégítésére irányulnak, elhárításnak tekintik abban az esetben, amikor egy olyan elfogadhatatlan kívánság visszafojtását segítik elő, amelyet más formában is ki lehet fejezni. Szublimálásnak pedig akkor, ha az illető egy elfogadható céllal helyettesíti azt a vágyat, amelyet eredeti formájában nem fejezhet ki biztonságosan. A szublimálás még a legjobb esetben is csak szegényes pótléka a kielégítetlen vágynak, melyet leplez. Bergler (1970) például azzal érvel, hogy a kockáztató játékok felszabadítanak a szexualitás és az agresszivitás okozta bűntudat alól. Az „Ikarosz-komplexus” szerint a magasugrók az ödipális kötődéseiktől próbálnak megszabadulni társadalmilag elfogadható módon, de anélkül, hogy valóban megoldanák azt az alapkonfliktust, amely cselekedeleiket motiválja. Ennek mintájára Jones (1931) és Fine (1956) a sakkot a kasztrációs szorongás leküzdésére szolgáló eszköznek tartja (az, hogy sakkot adunk az ellenfél királyának a saját királynőnkkel, szublimált eljátszása az apa kasztrálásának az anya hozzájárulásával); a hegymászást pedig szublimált péniszirigységnek tekintik. Eszerint senki nem csinál semmit, ha nem valami kínos gyerekkori szorongást kell leküzdenie.

A motiváció leszűkítése olyan gyönyörkeresésre, amely néhány genetikusan belénk programozott vágyon alapszik, sok olyan viselkedésre nem tud magyarázatot adni, melyek az emberi fajt alapvetően megkülönböztetik az állatoktól. Hogy ezt szemléltessük, talán hasznos lesz, ha áttekintjük az örömérzés szerepét evolúciós szempontból.

Az életet legalább annyira formálja a jövő is, mint a múlt. Az első halakba, melyek a tengert elhagyták a szárazföldért, nem volt beprogramozva ez a lépés – addig felhasználatlan adottságokat aknáztak ki, hogy egy teljesen új környezet lehetőségeivel élni tudjanak. Azok a majmok, akik botocskákkal piszkálják ki a hangyákat a hangyabolyból, nem egy genetikusan beléjük kódolt programot teljesítenek, hanem olyan lehetőségekkel kísérleteznek, amelyek majd a jövőben a szerszámok tudatos használatához s így a fejlődéshez vezethetnek. És az emberi történelmet is csak úgy lehet megérteni, mint olyan emberek cselekedeteit, akik azért küzdenek, hogy addig kialakulatlan álmokat valósítsanak meg. Ez nem teleológiai megközelítés – vagyis nem azt jelenti, hogy a cselekedeteink előre elrendelt módon bomlanak ki –, mivel a teleológia szintén mechanikus fogalom. Az általunk követett célok nincsenek belénk építve vagy előre eldöntve. Annak a folyamatnak a során fedezzük fel őket, amikor új környezetben, új helyzetekben élvezzük képességeink kiterjesztését.

Az örömérzés, úgy tűnik, az a mechanizmus, amelyet a természetes kiválasztódás azért plántált belénk, hogy biztosítsa fejlődésünket és egyre komplexebbé válásunkat. (Ez az érv szerepel Csikszentmihalyi–Massimininél [1985], I. Csikszentmihalyinál [1988] és M. Csikszentmihalyinál [1988]. Az áramlat evolúciós jelentőségét jelezte még Crook [1980]). Ahogy az evés élvezete arra késztet, hogy együnk, a testi szerelemé pedig arra, hogy szeretkezzünk – mely dolgokat azért kell megtennünk, hogy életben maradjunk és szaporodjunk –, az örömérzés arra késztet, hogy olyan dolgokat csináljunk, melyek a jelenből a jövő felé vezetnek. Semmi értelme feltételezni, hogy csak az élvezet keresése lehet a „természetes” vágyak eredete, minden más motiváció csak halvány utánzat. Az új célok elérésének jutalma épp annyira jóleső, mint a régi vágyak kielégítése.

A boldogság és energiafogyasztás kapcsolatáról szóló felmérésről beszámol Graef–Giannino–Csikszentmihalyi (1981).

Az amerikai táncosoktól származó idézeteket lásd Csikszentmihalyi (1975, 104.) Az olasz táncos monológja Delle Fave és Massimini (1988, 212.) tanulmányából való.

A szexualitás kifinomult művelése. Irving Singer a The Nature of Love (1981) című háromkötetes munkában kiváló történelmi áttekintést ad a Nyugat szerelemmel kapcsolatos gondolatairól és az azt kísérő magatartásformákról. Kenneth Pope (1980) a kortárs pszichológusok nézeteit gyűjtötte össze a szerelemről. Robert Sternberg (1988), a Yale pszichológusa a szerelem mint erósz vagy agapé klasszikus leírását kiterjeszti három alkotóelemre: intimitás, szenvedély és elkötelezettség. Liza Dalby (1983) amerikai antropológusnő, aki néhány éven át Kiotóban gésának tanult, leírja, milyen kifinomult módszereket foglal magában a szexualitás távolkeleti megközelítése. A romantika hiányát az ókorban lásd Veynenél (1987, különösen 202–205.).

Loyolai Szent Ignác munkásságáról a jezsuita rend kifejlesztésében, melynek szabályai segítettek egységes tevékenységként megszervezni az életet és így áramlattevékenységgé tenni azok számára, akik vállalták, I. Csikszentmihalyi (1986, 1988) és Toscano (1986) ír.

Patandzsali Jógájához rövid bevezetés található az Encyclopaedia Britannicában (1985, 12. kötet, 846.). Eliade (1969) részletesebben is kitér a tárgyra.

Az esztétika pszichológiájáról nagy hatású gondolatok lelhetők fel Arnheimnél (1954, 1971, 1982) és Gombrichnél (1954, 1979), akik hangsúlyozzák a rend, vagyis a negatív entrópia szerepét a művészetben. A pszichoanalitikus megközelítést lásd a Mary Gedo szerkesztette háromkötetes Psychoanalytic Perspectives on Art (1986, 1987, 1988) című műben.

„Ott van az a csodálatos…” kezdetű idézetet lásd Csikszentmihalyi és Robinsonnál (sajtó alatt).

„Amikor olyan alkotást látok…” és

„Egy ilyen napon…” Csikszentmihalyi és Robinsontól valók (sajtó alatt).

A pigmeusok zenéjét Turnbull (1961) írja le.

A zene fontosságát az amerikaiak életében a The Meaning of things említi meg (Csikszentmihalyi–Rochberg–Halton 1981), ahol azt találtuk, hogy a tizenévesek számára a lakásban a legfontosabb tárgy a magnó. A rendőrrel készített interjú szintén ugyanebből a forrásból származik. Hogy a zene hogyan segít a tizenéveseknek abban, hogy visszatérjen a jó hangulatuk és mi a szerepe a csoportszolidaritás fokmérőjeként, részletesen tárgyalja Csikszentmihalyi és Larson (1984), valamint Larson és Kubey (1983).

A felvételről visszajátszott zene gazdagítja az életet. Ezt a nézetet Elsieo Vias, az esztétikafilozófus védelmezte leghevesebben (bár szerintem hibásan) egy nyilvános előadáson (Lake Forest College, Illinois, valamikor az 1960-as évek végén).

Durkheim a „kollektív pezsgés” elméletét mint a vallásosság előfutárát kezelte a Les Formes élémentaires de la vie religieuse: le systeme totémique en Australie, 1912 (Elementary Forms of Religious Life, 1967) című művében. Victor Turner „communitas”-a kortárs perspektívát nyújt a spontán társadalmi interakciók fontosságáról (1969, 1974).

Carlos Castaneda írásai (pl. 1971, 1974), melyek még egy évtizede is olyan nagy hatásúak voltak, most már alig mozgatják meg a kollektív tudatot. Sokan megkérdőjelezik beszámolói hitelességét. A varázsló inasának véget nem érő történetéről szóló utolsó néhány kötet már zavaros és céltalan. Az első négy kötet azonban sok fontos gondolatot vetett fel érdekes formában; ezekre az a régi olasz mondás érvényes, hogy „se non e vero, e ben trovato” – lehet, hogy nem igaz, de jól van kitalálva.

A zenehallgatás fázisait Michael Heifetz (Chicagói Egyetem) írta le egy kiadatlan empirikus tanulmányban. Korábban hasonló fejlődési pályáról írt Leonard Meyer (1956) zenekritikus is.

Platón a zenével kapcsolatos gondolatokat az Állam 3. könyvében fejti ki, abban a dialógusban, melyet Szókratész és Glaukón folytat az oktatás céljairól. Ugy vélik, hogy a gyerekeket nem szabad kitenni se „gyászos”, se „pihentető” zenének, mert mindkettő aláássa jellemüket – így a ión és a líd dallamok száműzendők a tananyagból, csak a dór és a fríg dallamok jók, mert ezek „szükségességet és szabadságot hirdetnek”, és ezzel növelik a fiatalok bátorságát és tűrőképességét. Bármit gondoljon is valaki Platón ízléséről, az világos, hogy a zenét nagyon komolyan vette. Itt van az, amit Szókratész mondott (3. könyv, 401.): „Éppen ezért van, kedves Glaukónom, olyan óriási fontossága a zenei nevelésnek, mert a ritmus és a dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe, azt hatalmas erővel megragadják, s jó rendet hozva magukkal, azt, aki helyes elvek szerint nevelkedik, rendezett lelkű emberré teszik...” (Platón: Állam. Ford. Szabó Miklós. In Platón összes művei 2. Budapest, 1984. Európa Könyvkiadó).

Alan Blomm (1987, különösen 68–81.) lelkesen védi Platónt és elítéli a modern zenét – feltehetőleg azért, mert inkább a ión és a líd harmóniák felé hajlik.

Lorin Hollander történetét 1985-ben folytatott beszélgetéseink alapján idéztem fel.

Evés . Példának okáért az ESM-felmérések azt mutatják, hogy a felnőtt amerikaiak átlagos napi tevékenységei közül az evés az, ami leginkább belsőleg motivált (Graef, Csikszentmihalyi–Giannino 1983). A tizenévesek esetében ez a második legkellemesebb tevékenység (az első a barátaikkal való együttlét), és a belső motiváció nagyon magas szintje kíséri – csak a zenehallgatásé, a játékban vagy sportban való részvételé és a pihenésé magasabb (Csikszentmihalyi–Larson 1984, 300.).

Nagy Kürosz. Az információ forrása Xenophón (Kr. e. 431–350.) Kürosz neveltetése c. regénye, Kürosz élettörténetét mondja el. Xenophón Kürosz egyetlen kortársa, aki valóban szolgált Kürosz hadseregében és írásos emléket hagyott hátra az emberről és hódításairól (lásd még az Anabaszisz c. művet).

A puritánok és az öröm. A témával kapcsolatban lásd Foster Rhea Dulles (1965) átfogó történelmi beszámolóját, Jane Carson (1965) leírását a gyarmati Virginia szórakozásairól és Kelly (1982) 5. fejezetét.