Olvasás. A Massimini professzor által végzett nemzetközi felmérésekben az olvasás volt a leggyakrabban megemlített áramlattevékenység, különösen az olyan hagyományos csoportokban, amelyek most lépnek be a modern korba (Massimini–Csikszentmihalyi–Delle Fave 1988, 74–75.) Lásd még Nell (1988) tanulmányát arról, hogyan okoz örömet az olvasás.

Szellemi fejtörők. Johann Huizinga holland történész (1939 [1970]) azzal érvelt, hogy a tudomány a fejtörőkből és találós kérdésekből indult el.

„A személyesen hozzám szóló…” Az idézet forrása Csikszentmihalyi– Robinson (sajtó alatt).

Az elme normális állapota a káosz. Ez a következtetés az ESM- felmérésekkel összegyűjtött adatokon alapszik. Például mindazon dolgok közül, amelyeket a tizenévesek csinálnak, a „gondolkodás” a legkevésbé motivált belsőleg, és egyike azoknak, melyeket legsűrűbben hoztak kapcsolatba a passzivitással és a negatív érzelmekkel (Csikszentmihalyi–Larson 1984, 300.). Ez azért van, mert az emberek azt állítják, csak akkor gondolkodnak, ha semmi mást nem csinálnak – ha a figyelmüket semmilyen kívülről jövő követelmény nem veszi igénybe. Ugyanez a minta érvényes a felnőttekre is, akik akkor a legkevésbé motiváltak és legkevésbé boldogak, mikor az elméjüket nem foglalja le semmilyen külsőleg irányított tevékenység (Kubey és Csikszentmihalyi, sajtó alatt). A különböző érzékszervi deprivációs kísérletek szintén azt mutatják, hogy mintákba rendezett információ nélkül a tudat szerveződése általában leáll. George Miller például azt írja: „az elme túlélését az információfelvétel biztosítja” (Miller 1983, 111.). Általánosabb megfogalmazása az, hogy az organizmus a negentrópia felvételével biztosítja túlélését (Schrödinger 1947).

A tévénézés negatív hatását több ESM-felmérés is dokumentálja, pl. Csikszentmihalyi–Kubey (1981), Csikszentmihalyi–Larson (1984), Csikszentmihalyi–Larson–Prescott (1977), Kubey és Csikszentmihalyi (sajtó alatt), valamint Larson és Kubey (1983).

Mentális képzelet. Singer nappali álmodozásról szóló munkájával kapcsolatban lásd Singer (1966, 1973, 1981), valamint Singer–Switzer (1980). Az utolsó évtizedben kiterjedt „mentális képzelet”mozgalom fejlődött ki az Egyesült Államokban.

A Buñuel-utalás forrása Sacks (1970 [1987], 23.).

Az ősök nevének elmondása. Általánosságban véve az emlékezés feladata a törzs idősebb tagjaié, néha kizárólag a főnöké. Például: „A melanéziai főnöknek ... nincs hivatalos munkája, jobban mondva nincs funkciója ... Ő a letéteményese viszont a törzs mítoszainak, hagyományainak, szövetségeseinek és erősségeinek. Amikor elősorolja a klánok nevét és azokat a csodálatos mondatokat, melyek már nemzedékek óta szállnak szájról szájra, kiterjeszti általuk az időt. A főnök hatalma egyszerű, ám egyedülálló tulajdonságban rejlik: ő maga a Klán Szava” (Leenhardt 1947 [1979], 117–118.). Csak egy példa arra, hogy a rokoni kapcsolatok számon tartása milyen bonyolult lehet. Evans–Pritchard könyvében megemlíti a szudáni nuer törzsről, hogy a törzs tagjai az őseiket legnagyobb, nagyobb, kisebb és legkisebb ágakra osztják, melyek már vagy öt-hat egymást követő nemzedéken át összekapcsolódtak egymással (Evans–Pritchard 1940 [1978]).

Találós kérdések. Mind a Charlotte Guest által lefordított találós kérdések, mind a következő oldalakon található anyag Robert Graves (1960) White Goddess című híres művéből való, mely a költészet és irodalom eredetét tárgyalja. Graves az angol tudományos életnek abba a csodálatos korszakába tartozik, mikor a komoly tudományos munka összefért a képzelet fékezhetetlen szárnyalásával – abba a korszakba, amikor C. S. Lewis és R. R. Tolkien egyszerre tanított Oxfordban és írt tudományos-fantasztikus műveket. Graves mitikus-költészeti rekonstrukciói ellentmondásosak ugyan, de a laikusnak valamilyen elképzelést nyújtanak arról, hogy milyen gondolatok és milyen élmények létezhettek a távoli múltban, erre pedig az óvatosabb tudományos művek képtelenek.

Szó szerinti megtanulás. E. H. Garrett (1941) újra áttekintette azokat a kísérleti eredményeket, melyek alapján az iskolai tanulásból száműzték a szó szerinti tanulást; lásd még Suppies (1978). A kísérletek azt bizonyítják, hogy az értelmetlen szótagok megtanulása nem javítja az általános emlékezőtehetséget. Nehéz megérteni, hogy miért gondolták az oktatással foglalkozó szakemberek, hogy ezen eredmények alapján a diákoknak már értelmes szövegeket se kelljen fejből megtanulniuk.

A memória feletti uralom. Úgy tűnik, az emlékezet éppúgy, mint az álom, olyan folyamat, amelyet nem vagyunk képesek az én akaratlagos irányítása alá vonni – nem vagyunk képesek az emlékezetünkbe idézni olyan információkat, melyek nem hajlandóak felbukkanni. Ám ahogy az álomnál – talán itt még inkább –, ha az ember hajlandó energiát fektetni a folyamatba, akkor az emlékezőtehetség rendkívüli módon fejleszthető. Egy kis rendszerességgel és fegyelemmel egész készletnyi mnemotechnikai trükköt elsajátíthatunk, amelyek aztán segítenek emlékezni az olyan dolgokra, amelyeket máskülönben könnyű lenne elfelejteni. A téma áttekintését – különös tekintettel arra, hogyan használták ezeket a módszereket az ókorban és a reneszánsz idején – lásd Spence-nél (1984).

Az Arkhitászról és gondolatkísérleteiről szóló rész de Santillanától való (1961 [1970], 63.).

A geometria és a számtan fejlődése. Wittfogel (1957) brilliáns materialista elemzést ad a tudományok (és a politikai formák) fejlődéséről, melyek kezdete az öntözéses földműveléssel kapcsolódik össze.

A kultúrák új felfedezései általában inkább az élvezetet, mint a szükségességet szolgálják, lásd Csikszentmihalyi (1988) érvelését. Ez a gondolat, úgy tűnik, még olyan alapvető technikai újítások bevezetésére is igaz, mint a fémek használata: „A világ több részén is igaz, főként a kohászattal kapcsolatban, hogy a bronzból és más fémekből sokkal később kezdtek használati tárgyakat készíteni, mint díszeket. Úgy tűnik, a kohászati kultúrát kezdetben csak azért fejlesztették, mert a termékeknek olyan új tulajdonságai voltak, melyek vonzóvá tették őket mint jelképeket és személyes díszítményeket, és azzal, hogy magukra vonták a figyelmet, tetszést váltottak ki vagy presztízst sugároztak” (Renfrew [1986], 144., 146.).

Huizinga (1939 [1970]) azt állította, hogy az olyan intézmények, mint a vallás, törvény, kormányzat és a fegyveres erők eredetileg játéknak indultak, és csak később merevedtek meg, váltak komollyá. Ugyanígy Max Weber (1930 [1958]) rámutatott, hogy a kapitalizmus a vállalkozók kalandjátékának indult, és csak később lett „vaskalitkává”, amikor a gyakorlat törvényekké és megszokássá merevedett.

A Démokritoszról szóló anekdotákat lásd de Santillana (1961 [1970], 142. oldaltól.)

Az izlandi sagák bemutatását lásd Skuli Johnson (1930) gyűjtésében.

A beszélgetésről mint az univerzum szimbolikus rendjét fenntartó segédeszközről lásd Berger és Luckmann (1967)

Azt, hogy hogyan lehet formális oktatásban nem részesülő, gettóban élő gyerekeknek és nyugdíjasotthonban élő időseknek költészetet tanítani, Koch (1970, 1977) meséli el csodálatosan.

Írás és depresszió. A romantika kora óta gondolják azt a művészekről, hogy „elkínzottak” vagy „démoni erők szállták meg őket”. Való igaz, hogy sok modern művész és író szenved depressziós és kényszeres tünetektől (lásd Alvarez [1973], Berman [1988], Csikszentmihalyi [1988] és Matson [1980]). Mostanában többen is írtak a mániás depresszió és az irodalmi kreativitás kapcsolatáról (Andreasen [1987], Richards et al. [1988]). Valószínű azonban, hogy a pszichikai entrópia és a művészi alkotóerő között fennálló ilyetén kapcsolat inkább a specifikus kulturális elvárások és a művészi szerep sajátos felépítésének terméke, mint szükségszerű része a művészetnek vagy a kreativitásnak. Más szavakkal, ha ahhoz, hogy valaki egy adott társadalmi környezetben mint művész életben tudjon maradni, meg kell birkóznia a bizonytalanság, az elhanyagoltság, a gúny kínjaival és az általánosan ismert kifejező jelképek hiányával, akkor valószínűleg előbb-utóbb láthatóvá lesz rajta ezeknek az előnytelen feltételeknek a lelki hatása. Vasari 1550-ben egyike volt az elsőknek, akik kifejezték afeletti aggodalmukat, hogy a korabeli fiatal olasz művészek, akiket már megérintett a manierizmus, a barokk és a romantika előszele, „a vadság és őrültség bizonyos elemeiről tesznek tanúbizonyságot”, amelyek „különössé és excentrikussá” teszik őket, valami olyan módon, amely az őket megelőző művészekre nem volt jellemző (Vasari 1550 [1959] 232.). A korábbi időszakokban, mint például az egyiptomi civilizáció több ezer éve alatt vagy a középkorban a művészek láthatólag remekül érezték magukat és jól beilleszkedtek (Hauser [1951]). És hát persze több, korban közelebb álló nagy művész is ellenpéldaként szolgálhat, például J. S. Bach, Goethe, Dickens vagy Verdi, akiknek a személye cáfolja, hogy szükségszerű a kapcsolat a kreativitás és a neurózis között.

Emlékezés személyes múltunkra. Részben Erikson életrajzi-pszichológiai beszámolói (1950, 1958, 1969) Hitler, Gorkij, Luther és Gandhi életéről hatására a „személyes elbeszélés” uralkodóvá lett a teljes életpályát vizsgáló fejlődéspszichológiában (Lásd Cohler 1982, Freeman 1989, Gergen–Gergen 1983, 1984, McAdams 1985, Robinson 1988, Sarbin 1986 és Schafer 1980). E szerint a nézőpont szerint, ha tudjuk, hogy valaki hogyan látja a saját múltját, akkor elég jól meg tudjuk jósolni, mit fog tenni a jövőben.

Minden otthon egy múzeum. Csikszentmihalyi és Rochberg–Halton (1981) több mint 300 családtagot tanulmányozott azon kutatások során, melyben Chicago körül élő háromgenerációs családokat kértek meg arra, hogy mutassák meg az interjút készítő kutatóknak otthonuk kedvenc tárgyait és mondják el, miért ragaszkodnak hozzájuk.

A négy idézet Thomas Kuhn The Structure Of Scientif ic Revolutions (1962, 24, 38, 38, 36.) című művéből való. Az áramlatelmélet egyik legizgalmasabb ígérete, hogy talán segíthet megmagyarázni, miért van az, hogy bizonyos gondolatokat, gyakorlatokat és termékeket elfogadnak és alkalmaznak, míg másokat semmibe vesznek vagy megfeledkeznek róluk. Úgy tűnik, ezen a ponton a gondolatok, intézmények és kultúrák történelmét csaknem kizárólag a gazdasági körülmények által determinált paradigmák irányítják. Azt is érdekes lenne megnézni, hogy a történelmet milyen mértékben befolyásolja az, hogy az emberek mennyi örömérzést nyernek vagy remélnek a különböző helyzetekből. Az első lépés ebbe az irányba Isabella Csikszentmihalyi elemzése a jezsuita rend sikereinek okairól a 16–17. században.

Áttörés. Ennek a könyvnek a mondanivalójával szöges ellentétben állna, ha azt állítanám, hogy az áramlatélmény „hasznunkra válik” a tudományos vagy bármilyen sikerek elérésénél. Újra hangsúlyoznom kell, hogy az áramlat biztosította élmények minősége a fontos, és ez fontosabb a boldogság eléréséhez, mint a gazdagság vagy a hírnév. Ugyanakkor azonban nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy a sikeres emberek általában szokatlan mértékben élvezik, amit csinálnak. Ez mutatja azt, hogy azok az emberek, akik élvezik, amit csinálnak, jó munkát fognak végezni (noha, mint azt tudjuk, a korreláció nem egyenlő az ok-okozati viszonnyal). Maurice Schlick (1934) már régen rámutatott arra, milyen fontos szerepet játszik az öröm a tudományos kreativitás fenntartásában. B. Eugene Grissman egy érdekes tanulmány keretében interjút készített néhány kiemelkedő sikereket felmutató emberrel, akik között olyanok szerepeltek, mint Francis H. C. Crick, a kettős spirál egyik felfedezője, valamint Hank Aaron, Julie Andrews és Ted Turner. A hírességek közül tizenöten kitöltöttek egy kérdőívet, amelyben harminchárom személyiségjegy fontosságát rangsorolták, olyanokat, mint kreativitás, kompetencia, szaktudás stb., annak fényében, hogy mennyire segítettek nekik ezek a sikereik elérésében. Az a tétel, amely a legnagyobb hangsúlyt kapta (átlagban 9,86 pontot egy 10 pontos skálán), a munkában lelt öröm volt (Griessman [1987] 294–295.)

Egy másik jelzése annak, hogyan függ össze az áramlat a sikerrel, megtalálható Larson (1985, 1988) művében. Első osztályos középiskolásokkal végzett felmérése során, ahol a diákoknak egy hónapon át írásbeli feladatokat kellett készíteniük, azt találta, hogy az unatkozó diákok olyan dolgozatokat írtak, melyek untatták a hozzáértő irodalomtanárokat is, a szorongó diákok összefüggéstelen szövegeit nehéz volt elolvasni zavarosságuk miatt, míg azok a diákok, akik élvezték az írásbeli feladatot, olyan dolgozatokat írtak, melyeket élvezet volt olvasni – a diákok eltérő intelligenciájától és képességeitől függetlenül. A nyilvánvaló végkövetkeztetés az, hogy aki egy tevékenység során megtapasztalja az áramlatot, olyan dolgokat fog létrehozni, amelyet mások is értékesnek fognak majd találni.

A Tonegava Szuszumu feleségével készült interjú a USA Today-ben jelent meg (1987. október 13., 2A)

A hihetetlen dolgokat, amelyeket a felnőttek megtanulnak szabadidejükben, Allen Tough (1978) írja le; lásd még Gross (1982). Az egyik terület, melynek fejlesztéséhez a laikusok folyamatosan hozzájárulnak, az egészségügy. Gyakran hallani esetekről, amikor valaki (rendszerint egy anya) észrevesz valami furcsa egybeesést a családtagok egészségi állapotában, és mikor a tudását megosztja a szakértőkkel, fontos tények bukkannak elő. Ilyen esetről számol be például Berton Roueché (1988), mikor egy új-angliai háziasszony észrevette, hogy fia és annak barátai reumás fájdalmat éreznek a térdükben, és figyelmeztette az orvosokat a gyanús egybeesésre. Ennek eredményeképpen aztán „fölfedezték” a Lyme-kórt, ezt a potenciálisan veszélyes betegséget, melyet kullancsok terjesztenek.

Talán nagyképűségnek tűnik „irodalomjegyzéket” összeállítani a nagy filozófusokról, de ha csak megnevezném őket, és nem adnék tájékoztatást műveikről, azzal szintén megsérteném a tudományos munkák szabályait.

A leglényegesebb művek között mindenképp ott kell lennie a következőknek: az ontológiához von Wolf-tól a Vernünftige Gedanken, Kanttól A tiszta ész kritikája, Husserltől Ideen zu einer reinen Phanomenologie und phanomenologischen Philosophie. Erstes Buch: Allgemeine Einführung in die reine Phänomenologie, és Heideggertől a Lét és idő (1962); a két utolsót célszerű a hozzájuk írt bevezetőkkel kezdeni. Husserl művéhez Kohak (1978) és Kolakowski (1987), Heideggeréhez Steiner (1978 [1987]) írt bevezetőt. Az etikával kapcsolatosan mindenképp idetartozik Arisztotelésztől a Nikomakhoszi etika, Aquinói Szent Tamás értekezései az emberi cselekedetekről, a szokásokról és az aktív és kontemplatív életről (Summa Thieologiae); Baruch (Benedictus) Spinoza Etikája, Nietzschétől a Túl jón és rosszon és Az erkölcs genealógiája. Esztétikában fontos Alexander Baumgartentől a Gondolatok a költészetről –Meditationes philosphicae de nonullis ad poema pertinentibus, Benedetto Croce Esztétikai breviáriuma, Santayanától A szépérzék – Thie Sene of Beauty, Collingwoodtól A művészet alapelvei – Outlines of a Philosophy of Art. A Great Books of the Western World 54 kötetes sorozatában, amelyet most Mortimer Adler szerkeszt és az Encyclopaedia Britannica ad ki, van egy nagyszerű bevezetés azokról a gondolkodókról, akik a legnagyobb befolyást gyakorolták a kultúránkra – az első két Syntopicon kötet, amely az utána következő könyvek főbb gondolatainak összegzését tartalmazza, különösen hasznos lehet az amatőr filozófus számára.

Medvedev (1971) részletesen beszámol róla, hogyan vezetett Liszenko agrárpolitikája, mely a lenini tételeken alapult, éhínséghez Szovjet-Oroszor szágban. Lásd még Lecourt (1977).