Az emberi interakció fontossága. Mindegyik ESM-felmérés azt mutatta, hogy a tapasztalatok minősége javul mások társaságában, és romlik még az önként választott egyedüllét idején is (Larson és Csikszentmihalyi 1978, 1980; Larson, Csikszentmihalyi és Graef 1980). Elisabeth Noelle–Neumann (1984) érzékletesen írja le, hogyan és miért függ az emberek saját véleménye a közvéleménytől. Filozófiai szempontból Martin Heidegger (1962) elemezte folyamatos „tőlük” való függőségünket, vagyis a többi embernek a saját pszichikumunkban hordozott reprezentációjától. Ezzel kapcsolatos fogalmak még Charles Cooley (1902) „általános többiekje” és Freud „felettes énje”.

Emberek között lenni. Ez a rész adósa Hannah Arendt brilliáns értekezésének a nyilvános és privátszféráról a The Human Conditionben (1958).

Mások társasága. Itt megint csak az ESM-felmérések eredményeire utalhatunk. Hogy a más emberekkel való interakciók egész napra jobb kedvre derítik az embert, arról beszámol Lewinsohn–Graef (1973), Lewinsohn–Libet (1972), MacPhillamy–Lewinsohn (1974), valamint Lewinsohn et al. (1982). Lewinsohn és csoportja kifejlesztette egy olyan pszichoterápia klinikai alkalmazását, amely igyekszik minél több kellemes tevékenységet és interakciót biztosítani. Ha áramlaton alapuló terápiát akarnánk kifejleszteni – és a milánói orvosi egyetemen már történtek lépések ilyen irányba –, akkor is ezt az utat kellene követnünk, vagyis inkább a tökéletes élmények gyakoriságát és intenzitását kellene növelni a negatív tapasztalatok előfordulásának csökkentése helyett, vagy legalábbis mellette.

Páviánok. Stuart Altmann (1970) és Jeanne Altmann (1970, 1980) talán mindenki másnál többet tudnak az ezek közt a főemlősök közt levő szociális kapcsolatokról. Munkájuk felhívja arra a figyelmet, hogy az ilyen főemlősöknél a túlélés biztosításához elengedhetetlen társadalmi kapcsolat megmutatja az emberi „társas ösztönök” eredetét is.

Az emberek rugalmasak. Patrick Mayers (1978) doktori disszertációja, amely az ESM-t használta fel adatgyűjtésre, figyelmeztetett először arra a tényre, hogy a tizenévesek mind a legnagyobb örömet szerző, mind a legunalmasabb és leginkább szorongást keltő napi élményeik között felsorolták a barátaikkal való interakciót. Ez általában nem fordult elő a tevékenységek többi kategóriájával, amelyeket vagy mindig unalmasként, vagy mindig élvezetesként értékeltek. Azóta ugyanezt az eredményt kapták a felnőttek esetében is, mikor megismételték a kísérletet.

Annak felismeréséhez, milyen fontosak a kommunikációs képességek a menedzseri munkában, a Vail-program során gyűjtött adatok segítettek hozzá. Főként a középvezetők szeretnének minél jobb kommunikatív képességet kifejleszteni magukban.

Etikettről szóló könyvek. Különösen hajmeresztő Letitia Baldridge könyve, a Complete Guide to a Great Social Life, melyben ilyen tökéletesen igaz, mégis kissé hamis gyöngyszemeket olvashatunk: „a hízelgés elképzelhetetlenül hasznos eszköz…” és „minden vendéglátó szeret jól öltözött vendégeket látni házában, mert a siker mámorító illatát árasztják maguk körül”. (Hasonlítsuk össze ezt az utolsó idézetet Samuel Johnson megjegyzésével, melyet Boswell idéz Life of Samuel Johnon, c. könyvében (1776. március 27).: „A finom ruhák csak arra jók, hogy pótolják a tisztelet kivívásának más, hiányzó lehetőségeit.”) Lásd a Newsweek könyvszemléjét (1987. október 5. 90.).

Az emberi kapcsolatok alakíthatóak. Ez a gondolat szimbolikus interakció alapszabályainak egyike a szociológiában és az antropológiában (lásd Goffman 1969, 1974; Suttles 1972). Ez az elképzelés rejlik a családterápia rendszerszintű megközelítése mögött is, pl. Jackson (1957), Bateson (1978), Bowen (1978) és Hoffman (1981).

Vasárnap reggelek. Hogy az emberek általában vasárnap reggel szoktak tömegesen idegösszeroppanást kapni, azt már a századfordulós Bécs pszicho analitikusai is megállapították (lásd Ferenczi 1950). Ők azonban bonyolultabb okoknak tulajdonították a jelenséget, mint mi.

A tévénézés irodalma akkora, hogy még egy rövid összefoglalás is túl hosszú lenne. Viszonylag teljes képet ad Kubey és Csikszentmihalyi könyve, amely most van sajtó alatt. A jelenség előfordulásának mértékét és társadalmi-gazdasági vonzatait tekintve nehéz a televízióval kapcsolatban fenntartani a tudományos objektivitást. Vannak olyan kutatók, akik elszántan védelmezik, mondván, hogy a tévénézők tökéletesen képesek a televíziózást a céljaikhoz igazítani és hasznát látják a különböző műsoroknak, míg mások úgy értelmezik az adatokat, hogy a tévénézés csak passzívvá és elégedetlenné teszi a nézőket. Talán szükségtelen mondani, hogy a szerző a második csoportba tartozik.

Az a következtetés, hogy a kábítószereknek nincs tudattágító hatásuk, azon a mintegy 200 művésszel készült interjún alapszik, akiket csoportunk az elmúlt 25 évben tanulmányozott (lásd Getzels–Csikszentmihalyi 1965, 1976; Csikszentmihalyi–Getzels–Kahn 1984). Noha a művészek hajlanak arra, hogy dicsérjék a kábítószer hatása alatt átélt élményeket, szeretnénk már látni egy olyan kreatív (vagy legalább maguk a művészek szerint jó) munkát, amely teljességgel kábítószerek hatása alatt készült.

Coleridge és a Kubla kán. Az egyik leggyakrabban idézett példa arra, hogy a kábítószer elősegíti az alkotást Coleridge, aki azt állította, hogy a Kubla kánt az ihlet hirtelen felvillanásában írta, melyet a laudánum (avagy ópium) fogyasztása idézett nála elő. Schneider (1953) komoly kételyeket ébresztett a történettel szemben, amikor olyan írásos bizonyítékokat mutatott be, mely szerint Coleridge több piszkozatban is megírta a költeményt, és az ópiumról szóló történetet csak azért találta ki, hogy a 19. század eleji olvasók romantikus ízléséhez alkalmazkodjék. Feltételezhetően akkor sem tenne másképp, ha ma élne.

A tehetséges tizenévesekkel végzett kutatásaink azt mutatták, hogy sokan közülük nem azért nem fejlesztik a képességeiket, mert nem elég okosak hozzá, hanem mert nem tudják elviselni az egyedüllétet, így lemaradnak az olyan kortársak mögött, akik állják a tehetség feltárásához szükséges tanulás és gyakorlás nehézségeit (az első beszámolóról e témában lásd Nakamura 1988 és Robinson 1986). Egy későbbi tanulmányban tehetséges középiskolás matematika tagozatos diákokat vizsgáltak; szubjektív és objektív kritériumok alapján két csoportra osztották őket: olyanokra, akiket utolsó évben még mindig lekötött a matematika, és olyanokra, akiket nem. Azt találták, hogy az érdeklődő diákok iskolán kívüli ébrenléti idejük 15 százalékát töltötték tanulással, 6 százalékát szervezett szabadidős tevékenységgel (pl. sport, hangszertanulás), és 14 százalékot szervezetlen tevékenységekkel, pl. lógás a barátokkal stb. Akiket már nem érdekelt a matematika, azoknál az előző tevékenységek sorrendben idejük 5, 2 és 26 százalékát foglalták le. Mivel minden százalékpont körülbelül egy az adott tevékenységgel töltött órát jelent, azok a diákok, akik még mindig kedvelték a matematikát, kb. egy órával többet töltöttek tanulással, mint a haverokkal, míg azok, akikben már nem volt meg ez az érdeklődés, heti 21 órával többet töltöttek haverjaikkal, mint tanulással. Amikor egy tizenéves ilyen erős függőségbe kerül a kortárs csoportoktól, nincs sok esélye rá, hogy valaha is szert tesz valami komplex képességre.

Dorothy életmódjának leírása személyes tapasztalatokon alapul.

Susan Butcherrel kapcsolatban lásd: The New Yorker, 1987. október 5. 34–35.

Rokonsági csoportok. Az emberiség életében a család civilizációs hatásáról az egyik legékesszólóbb esszé Lévi-Strausstól a Les Structures élementaires de la parenté (1947 [1969]). A szociobiológiai megközelítést először Hamilton (1964), Trivers (1972), Alexander (1974) és E. O. Wilson (1975) vetette fel. A téma későbbi vizsgálatát lásd Sahlins (1976), Alexander (1979), Lumdsen–Wilson (1983), Boyd–Richerson (1985). A kötődésről szóló szakirodalom ma már igen terjedelmes; a klasszikusok között meg kell említeni John Bowlby (1969) és Mary Ainsworth et al. (1978) munkáit.

Elsőszülöttek joga. Az örökösödési törvények hatásáról Európában lásd Habakuk (1955); Franciaországban Pitts (1964); Ausztriában és Németországban Mitterauer és Sieder (1983).

Monogámia. Vannak olyan szociobiológusok, akik szerint a monogámiának igenis vannak abszolút előnyei a féri-nő kapcsolat többi formáival szemben. Ha feltételezzük, hogy a testvérek jobban segítik egymást, mivel több közös génjük van, akkor a monogám házasságokból származó gyerekek inkább fogják segíteni egymást a közös gén miatt, mint a poligám párok hasonló környezetben felnövő gyerekei. A szelekciós nyomás hatására a monogám párok gyerekei több segítséget fognak kapni, és túlélési esélyük nagyobb lesz, mint a poligám párok hasonló környezetben felnövő gyerekeinek. Ha a magyarázatot a biológiai szintről a kulturális szintre is kiterjesztjük, világosnak tűnik, hogy a stabilan monogám párok jobb pszichológiai és anyagi feltételeket tudnak biztosítani gyerekeiknek. Gazdasági szempontból nézve a dolgot, a sorozatos monogámia (vagyis a válás gyakorisága) a jövedelem és a vagyon újraelosztásának nem túl kifizetődő módja. Az egyszülős családok siralmas anyagi és egyéb helyzetéről lásd pl. Hetherington (1979). McLanahan (1988) és Tessman (1978).

Cistothorus palustris. A mocsári ökörszem párválasztási szokásait leírja az Encyclopaedia Britannica (1985, vol. 14, 701.).

Cicero idézetét a szabadságról a hetedik osztályos házifeladat-füzetemben találtam, és minden erőfeszítésem ellenére képtelen voltam meglelni a forrását. Remélem, nem apokrif.

A család komplexitása. Pagel (1988) komplexitásdefiníciója alapján azt is mondhatjuk, hogy az a család, amelynek az interakcióit nehezebb leírni, és jelen tudásunk alapján előre megjósolni, komplexebb, mint amelyiket könnyebb leírni és viselkedését megjósolni. Ennek mérése valószínűleg nagyon hasonló eredményt hozna, mint a differenciáció és integráció alapján végzett komplexitásmérések.

Kertvárosi tizenévesek. Jules Henry (1965) antropológus mély és elgondolkodtató leírását nyújtotta annak, milyen volt egy nemzedékkel ezelőtt kertvárosi környezetben felnőni. Nemrégiben Schwartz (1987) hasonlított össze hat amerikai középnyugati települést abból a szempontból, hogy milyen lehetőségeket nyújtanak a tizenéveseknek a szabadság és az önbecsülés átélésére, és feltűnő különbségeket talált közöttük. Nem szabad tehát általánosítanunk akkor, amikor a mai társadalom serdülőinek életkörülményeiről beszélünk.

Ha a szülők többet beszélgetnének. A kamaszokról szóló egyik tanulmányunkban – melyet egy nagyon jó kertvárosi középiskolában végeztünk el –, azt az eredményt kaptuk, hogy noha a tizenévesek ébren töltött idejük átlagosan 12,7 százalékát a szüleikkel töltötték, az az idő, amikor apjukkal kettesben voltak, maximum napi öt perc volt, és ennek a fele is közös tévénézéssel telt (Csikszentmihalyi–Larson [1984], 73. old). Nehéz elképzelni, hogyan kerülhetne sor bármilyen értékesebb kommunikációra ilyen rövid idő alatt. Lehet, hogy a „minőségi idő” számít, de egy bizonyos ponton túl a mennyiség kihat a minőségre is.

Tizenéveskori terhesség. Az Egyesült Állatmok már megelőzi a többi fejlett országot a tizenéves kori terhességek, abortuszok és szülések számában. Évente ezer 15–19 éves lány közül 96 teherbe esik. A következő Franciaország, 43 terhességgel 1000 lányra (Mall 1985). A házasságon kívüli szülések a tizenévesek körében megduplázódtak 1960 és 1980 között (Schiamberg 1988, 718.). A jelenlegi százalékok alapján úgy becsülhető, hogy a ma 14 éves lányok 40 százaléka legalább egyszer teherbe esik, mielőtt elérné a 20. évét (Wallis et al. 1985).

Az áramlatot elősegítő családok. Rathunde (1988) tanulmányozta, hogy milyen családi sajátosságok segítik elő a gyerekek autotelikus személyiséggé fejlődését.

Jó hangulat a barátok között. Barátaik körében a tizenévesek jelentősen magasabb szintű boldogságérzésről, önbecsülésről, erőről és motivációról számolnak be, mint bármilyen más társadalmi környezetben (Csikszentmihalyi–Larson 1984). Ugyanez igaz az idősekre is, akiket az ESM-mel vizsgáltunk meg. Így például a házas felnőttek és a nyugdíjas párok intenzívebb jó hangulatról számoltak be, mikor a barátaikkal voltak, mint mikor a házastársaikkal, gyerekeikkel – vagy bárki mással.

Ivási szokások. A nyilvános helyeken való ivást és a vele összefüggő társadalmi interakció-mintákat, melyeket ez lehetővé tesz, Csikszentmihalyi (1968) írja le.

Instrumentális kontra expresszív. A két funkció közti különbséget Talcott Parsons (1942) építette be a szociológia irodalmába. Kortárs alkalmazására lásd Schwartz (1987), aki szerint az egyik fő baj a tizenévesekkel az, hogy túl kevés lehetőségük van az expresszív viselkedésre a társadalmon belül, és ezért folyamodnak devianciához.

Politika. Hannah Arendt (1958) úgy definiálja a politikát, mint az interakció olyan módjait, melyek megengedik az egyénnek, hogy objektív visszacsatolást kapjon gyengéiről és erősségeiről. Egy adott politikai szituációban, ha valaki esélyt kap arra, hogy egy nézőpont mellett érveljen és meggyőzze a többieket az igazáról, az egyén rejtett képességei felszínre törhetnek. Ez a részleges visszacsatolás azonban csak „nyilvános közegben” történhet, ahol mindenki hajlandó a többiekre figyelni és érdemeik alapján értékelni őket. Arendt szerint a nyilvános közeg a legjobb tér a személyes fejlődésre, kreativitásra és önmegvalósításra.

A gazdasági megközelítések irracionalitása. Max Weber (1930 [1958]) protestáns etikáról szóló híres esszéjében azzal érvel, hogy a gazdasági számítások racionalitása csalóka. A kemény munka, a takarékoskodás, a termelés és fogyasztás tudománya csak azért igazolható, inert mindenki azt hiszi, hogy ezek boldogabbá teszik az életet. Weber szerint azonban miután ezt a tudományt tökéletesítették, kifejlesztette saját céljait, melyek a termelés és a fogyasztás, nem pedig az emberi boldogság logikáján alapultak. Ezen a ponton a gazdasági szempontú viselkedés már nem racionális, mivel már nem az a cél vezérli, amely eredetileg igazolta. Weber érvelése sok más tevékenységre is igaz, melyek célt váltottak, miután tökéletesedtek, ellentétben áll azzal, hogyha az eredetileg a fejlődést szolgáló célok és szabályok leválnak az eredeti célokról, és belső okok késztetnek arra, hogy a tevékenységet tovább gyakoroljuk – azért tesszük, mert szeretjük csinálni. Ezt Weber maga is felismerte, aki arra panaszkodott, hogy a kapitalizmus, amely eredetileg vallási küldetésnek indult, végül üzletemberek „sportjává” vált, mindenki más számára pedig „vasketreccé”. Lásd még Csikszentmihalyi–Rochberg–Halton (1981, 9. fejezet).