A könyv számos szempontból két korábbi mű folytatása: A Flow – Az áramlat (A tökéletes élmény pszichológiája), az életet tartalmassá és örömtelivé változtató feltételekről szóló tanulmány, és a The Evolving Self (A fejlődés útjai), ami az emberi élet és az emberi élmény evolúciós vonatkozásaival foglalkozik. A mostani kötet számos olyan kivételes egyéniség életét mutatja be és értelmezi, akik rájöttek, hogy miként lehet az áramlatot életük állandó részévé tenni, és ezzel egy időben hozzájárulni a kultúra evolúciójához.

A könyvnek megvan a helye a kreativitásról szóló kortárs irodalomban is. Annak érdekében, hogy felvázoljam a kontextust, amelybe a jelen mű ágyazódik, és hogy rövid bepillantást nyújthassak a kreativitás kutatásának legfrissebb helyzetébe, szeretném megemlíteni pályatársaim néhány művét, amelyek hatással voltak rám. Hangsúlyozni szeretném, hogy ennek célja nem a terület mára hatalmasra duzzadt irodalmának összefoglalása, csupán azokat az aktív kutatókat és kutatóközpontokat szeretném bemutatni, amelyek ilyen vagy olyan módon megváltoztatták azt, ahogyan a témáról gondolkodom.

A lehető – remélhetőleg az olvasó számára is – legelevenebb kép felvázolása céljából először felrajzolom azon központok képzeletbeli térképét, ahol jelenleg is élénk kutatás folyik a kreativitás témájában, az Egyesült Államok északnyugati csücskétől dél felé haladva, majd keletre és északra, miután eljutunk az Egyesült Államokon kívüli központokhoz.

Dean Kenneth Simontonnal kell kezdenem a Kaliforniai Egyetemről (Davisben), aki több évtizede folytat historiometrikus tanulmányokat a kreativitásról. Simonton számtalan, bármely más kutatónál több publikációt közölt a kreatív teljesítménnyel időben korreláló kvantitatív trendekről (Simonton 1984, 1990a).

Kreatív emberek – főként építészek és művészek – személyiségéről az egyik legkorábbi kutatássorozatot a Kaliforniai Egyetemen (Berkeley-n) végezték D. W MacKinnon és diákjai. Ezen a vonalon kutatott tovább Frank Barron, majd David Harrington a Kaliforniai Egyetemen (Santa Cruzban) (MacKinnon 1962; Barron 1969; Harrington 1990).

A Dél-Kaliforniai Claremont Egyetemen Robert Albert és Marc Runco kreatívnak tartott diákokkal végeznek longitudinális vizsgálatokat. Runco egyúttal a területet meghatározó két lap egyike, a The Creativity Research Journal alapító szerkesztője (Albert 1983; Runco 1994).

Az Új-Mexikói Egyetemen Vera John-Steiner tudományos jegyzetfüzeteket vizsgálva követte nyomon kreatív gondolatok fejlődését, és olyan csoportok együttműködését állította középpontba, amelyek áttörést értek el valamilyen területen (John-Steiner 1985).

Áttérve a közép-nyugati államokra, az iskolai (Getzels és Jackson 1962) és a művészi (Getzels és Csikszentmihalyi 1976) kreativitás kutatásának a Chicagói Egyetemen is nagy hagyománya van. Jelenleg, amint azt a jelen kötet is bizonyítja, a kreativitás különböző területein folyik kutatás.

A Michigan Állami Egyetemen Robert Root-Bernstein és csapata továbbra is azokat az interjúkat boncolgatja, amelyeket Bernice Eiduson 1958-ban, kiemelkedő tudósokkal kezdett el felvenni (Eiduson 1962; Root-Bernstein 1989).

A Carnegie-Mellon Egyetemen Herbert Simon és munkatársai olyan számítógépes programokkal kísérleteztek, amelyek a kreatív felfedezésekben részt vevő mentális folyamatokat hivatottak imitálni (Langley, Simon, Bradshaw és Zytkow 1987; Simon 1988).

Paul Torrance, a Georgiai Egyetemen nagyon hatékony laboratóriumot vezet, amely gyerekek kreativitását vizsgálja (Torrance 1962, 1988). Észak-Karolinában, a The Center for Creative Leadership (Kreatív vezetésközpont) a rendelkezésre álló tudást üzleti és szervezeti környezetben a kreativitás stimulálására alkalmazta.

New Yorkban a Columbia Egyetemen Howard Gruber és munkatársai egy-egy személy élethosszig tartó kreatív munkájának alapos elemzését végzik (Gruber 1981; Gruber és Davis 1988).

Még északabbra a New York állambeli Buffalóban, a The Center for Creative Studies (Kreatív Tanulmányok Központja) kutatásokat támogat, és üzleti tanácsadást végez, valamint kiadja a terület másik lapját, a The Journal of Creative Behaviort (Isaksen, Dorval és Treffinger 1994; Parnes 1967).

Robert J. Sternberg a Yale Egyetemen az emberi kogníció és ezen belül a kreativitás egyik legbefolyásosabb és legtermékenyebb kutatója és elméletalkotója (Sternberg 1986, 1988).

Ahogy azt várnánk, Boston környéke bővelkedik a kreativitást kutató tudósokban. Mindenekelőtt Howard Gardnert kell megemlítenünk a Harvardról, aki hosszan tartó jelenlétére e területen nemrég egy mesteri tanulmánnyal tett koronát, melyet századunk hét kiemelkedő zsenijéről írt (Gardner 1988, 1993). David Perkins a Project Zero (a tanulási folyamatokat kutató harvardi csoport) tagjaként régóta kutatja a kreatív gondolkodásban szerepet játszó kognitív folyamatokat (Perkins 1981; Weber és Perkins 1992). Ugyancsak a Harvardon, Teresa Amabile kiterjedt kutatást végzett gyerekek kreativitásáról, és tanulmányozni kezdte a kreativitást vállalatoknál és szervezetekben (Amabile 1983, 1990). David Feldman következik a Tufts Egyetemről, aki a csodagyerekek vizsgálatában végzett úttörő munkát, és aki a kognitív fejlődés kutatásában dolgozta ki a moduláris elképzelést (Feldman 1980, 1994).

Végezetül az Egyesült Államok képzeletbeli térképének végére érve a Maine Egyetemen (Oronóban) a pszichológus Colin Martindale historiográfiai módszerekkel elemzi a kreativitás művészetben betöltött szerepének változásait; munkássága Simonton kaliforniai kutatásához hasonlítható (Martindale 1989, 1990).

Az Egyesült Államokon kívül nagy szerencsémnek tartom, hogy sok eszmecserét folytathattunk Budapestről Magyari-Beck Istvánnal, aki egy ideig amellett érvelt, hogy a téma kurrens, sokszor parókiális, egydimenziós megközelítésének elkerülése végett szükségünk volna a „kreatológia” új tudományágára (Magyari-Beck 1988, 1994). A Milanói Egyetemről Fausto Massimini szemlélete messzemenően befolyásolta a kulturális evolúcióról és sok minden másról alkotott elképzeléseimet (Massimini 1993; Massimini, Csikszentmihalyi és Delle Fave 1988). Izraelben Roberta Milgram folytatja a kreativitás tesztelésének Torrance által megkezdett hagyományát (Milgram 1990).

Természetesen még egyszer le kell szögezzem, hogy ezek a hivatkozások csak a jéghegy csúcsát jelentik, és csak a terület olyan, jelenleg is aktív kutatóiról szólnak, akiknek munkáját első kézből ismerem.

Genetikai felépítésünk 98 százalékban azonos a csimpánzokéval. Az arra vonatkozó becslések, hogy genetikai felépítésünk milyen mértékben azonos a csimpánzokéval, 94 és 99 százalék között mozognak (Dozier 1992; Diamond 1992).

Kreativitás a történelemben. Noha az emberiség az egész történelem során kreatív volt, ennek ritkán ébredt tudatára. Az egyiptomi civilizáció például több évszázadon át élen járt a művészetekben és a technológiában, ideológiájuk mégis a hagyományokhoz való szélsőséges hűséget hirdette. A középkori Európában számos szent és filozófus új életstílust és új gondolkodásmódot teremtett, mégis hajlottak arra, hogy vívmányaikban Isten akaratának újrafelfedezését lássák, és ne saját leleményességüknek tulajdonítsák őket. A hagyományos keresztény gondolkodás szerint egyedül Isten volt kreatív, az embert megteremtették, de önmaga teremteni nem tudott. A kreativitás egészen a közelmúltig alig-alig foglalkoztatta a pszichológiát. Amikor J. P. Guilford 1950-ben az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke lett, székfoglaló előadásában a kreativitás kutatásának az intelligenciakutatás mellett betöltött jelentős szerepét ecsetelte. Némi irónia van abban, hogy Guilford a védelmi minisztérium támogatása révén került kapcsolatba a témával. A második világháború alatt a légierő rájött, hogy az intelligenciatesztek önmagukban nem alkalmasak a legjobb pilóták kiválasztására, akik képesek a vészhelyzetekre újszerű módon reagálni. Így Guilford eredetiségről és rugalmasságról folyó kutatásait a hadviselés kényszere ösztökélte, amelyek viszont ezután több évtizeden át inspirálták a kreativitás kutatását.

Harmincévnyi kutatás. A kreativitást először 1962-ben kezdtem el kutatni, amikor képzős hallgatók egy csoportjában megfigyelt kreatív folyamatokról írtam doktori disszertációt. Ebből sok cikk, majd egy könyv született, a The Creative Vision (A kreatív látás), amely új fogalmakat és módszereket vezetett be a kreativitás kutatásába, különös tekintettel a „problémafeltárásra” (Getzels és Csikszentmihalyi 1976). A kreativitás „rendszerszemléletét” jóval később, 1988-ban dolgoztam ki, és azóta is fejlesztem diákjaimmal és kollégáimmal, akik közül kiemelendő David Feldman a Tufts Egyetemről és Howard Gardner a Harvardról (Csikszentmihalyi 1988; Feldman, Csikszentmihalyi és Gardner 1994; Gardner 1994).

Kulturális evolúció. Azzal a gondolattal, amely szerint a kreativitás úgy viszonyul a kulturális evolúcióhoz, ahogy a genetikai mutáció a biológiai evolúcióhoz, elsőként Donald T. Campbellnek, a tudás evolúciójáról szóló esszéjében találkoztam (Campbell 1960). Ennek a szemléletnek egy korábbi bevezetője Teilhard de Chardin spekulatív, de inspiráló eposza, Az emberi jelenség (Teilhard 1965).

A mém fogalmát, amely az evolúciós szintű gén kulturális szintű megfelelője, Richard Dawkinstól (1976) vettem át. Ezekkel a témákkal bővebben foglalkozik Csikszentmihalyi (1993, 1994).

Kreatvitás kis k-val. Éppen jelenleg is parázs vita folyik a kreativitás definíciójáról – lásd a Creativity Research Journal legutolsó számát 1995-ből. A középpontban annak kérdése áll, hogy szükséges-e társadalmi jóváhagyás ahhoz, hogy egy ötletet vagy terméket kreatívnak nevezzünk, vagy elég ehhez az is, hogy az ötlet gazdája kreatívnak érezze azt. Ez egy régi talány, amelyet fél évszázaddal ezelőtt Morris Stein (1953) úgy próbált feloldani, hogy a jelenséget szubjektív és objektív fázisokra osztotta. A kérdés hiába ősrégi, megoldása még nem született, és mindkét oldal nyomós érveket hozott fel. A magam részéről szívesen tekinteném a kreativitást szubjektív jelenségnek, sajnos azonban ezt megvalósíthatatlannak tartom. Akármennyire is csodáljuk a személyes belátást, a szubjektív megvilágosodást, amíg nem alkalmazunk rá valamilyen – logikai, esztétikai vagy hasznossági – kritériumot, addig nem tudhatjuk, hogy tévhitről vagy kreatív gondolatról beszélünk-e. Abban a pillanatban viszont, amikor ezt megtesszük, behozzuk a képbe a társas és a kulturális értékelést. Így jutottam a kreativitás rendszerszemléletének kialakításához, amely a kreatív folyamat helyét az egyén elméjén kívülre teszi.

Tudatában vagyok, hogy ezzel korunk egyik nagy alapigazságával szegülök szembe. Manapság készpénznek vesszük, hogy mindenkinek joga van kreatívnak lenni, és hogy ha egy ötlet meglepőnek és újszerűnek tűnik egyvalaki számára, azt akkor is kreatívnak kell tekinteni, ha senki más nem gondolja így. A Zeitgeist elnézését kérve, be fogom mutatni, hogy miért nem nagyon hasznos ez a feltételezés.

A figyelem korlátozott erőforrás. Számos pszichológus kommentálta már a tényt, hogy minden szándékos cselekedethez figyelemre van szükségünk, és hogy figyelmi képességünk véges (pl. Hasher és Zacks 1979; Kahneman 1973; Simon 1969; Treisman és Gelade 1980). Véleményem szerint ez a tény az emberi viselkedés egyik legalapvetőbb korlátja, amely jelenségek széles körét magyarázza, kezdve attól, hogy miért küzdünk annyira a munkánkat megkönnyítő gépekért, odáig, hogy miért érezzük bántónak, ha barátaink nem figyelnek ránk eléggé (Csikszentmihalyi 1978, 1990; Csikszentmihalyi és Csikszentmihalyi 1988)

A kreatív embereket gyakran furcsának tartják. Kreatív embereknek tulajdonított jellemvonásokat vizsgáló tanulmányokban szerepel az „impulzív”, „a menet közben találja ki a szabályokat”, a „szeret egyedül lenni” és a „jellemzően nem ismeri saját korlátait”. A kreatív személyek legkevésbé tipikus tulajdonságai között találjuk, hogy „gyakorlatias”, „megbízható”, „felelősségteljes”, „logikus”, „őszinte” (MacKinnon 1963; Sternberg 1985; Westby és Dawson 1995).

Két ellentétes parancssor. Körülbelül harmincöt évvel e könyv megírása előttig a fő pszichológiai elméletek, mint például a behaviorizmus és a pszichoanalitikus elmélet, azt feltételezték, hogy az emberi természetet kizárólag „hiányszükségletek” vezérlik, mint például az evés és a szex iránti vágy, és így tovább. Nem sokkal ezután olyan humanisztikus pszichológusok hatására, mint Abraham Maslow és Carl Rogers, kezdték komolyabban venni az önértékelés és az önmegvalósítás felé hajtó pozitív belső késztetéseket, drive-okat (pl. Maslow 1971; Rogers 1951). Külön érdekes, hogy ehhez a váltáshoz nagyban hozzájárultak laboratóriumi majmok és patkányok vizsgálatai, akikről kiderült, hogy a kilátásba helyezett étel a munkavégzésben ugyanannyira motiválta őket, mint az exploráció és az új élmények esélye. Az eredmények alapján felvetődött, hogy létezik egy „explorációs drive” és egy „kompetenciaszükséglet”, ami örökre megváltoztatta az emberi viselkedésről alkotott hiányvezérelt képet (White 1959). Lásd még Csikszentmihalyi (1975, 1990, 1993).

Félő, hogy elnyomják a kreativitást. A probléma jó és rövid összefoglalóját adja egy részlet Gerhardt Casper beszédéből, amit a Stanford Egyetem elnökeként, 1994. szeptember 18-án, a Világgazdasági Fórum Stanfordon rendezett iparági csúcstalálkozóján tartott: „A kormány és az ipar figyelmét egyre inkább a technológiatranszfer egyszerűsítése köti le” – mondta, ahelyett hogy – az eredeti kutatások legjobbjait támogatnák és az ezzel együtt járó oktatási és képzési befektetéseket. [...] Nyugodtan adhatunk a középszerűségre, ami csak további középszerűséghez vezet majd.”

Kötelező tananyagon kívüli tárgyak. Egy nemrég befejezett longitudinális vizsgálat (Csikszentmihalyi, Rathunde és Whalen 1993) rámutatott, hogy a tantermen kívüli tevékenységeknek milyen fontos szerepük van a tehetséges tinédzserek inspirálásában, és abban, hogy motivációjuk fókuszált maradjon. A városok központi kerületeiben élő fiataloknak még nagyobb szükségük van az olyan, iskolán kívüli „támogató környezetre”, ahol a felelősségérzetet a szabadság érzésével együtt élhetik meg (Heath és McLaughlin 1993). Nemrég Root-Bernstein, Bernstein és Garnier (1995) megmutatta, hogy saját beszámolóik szerint a kreatív kutatók érdeklődési köre jóval szélesebb, jelentősen többet sportolnak, illetve több művészi tevékenységet folytatnak (festenek, rajzolnak, verset írnak, sétálnak, szörföznek, vitorláznak stb.), mint kevésbé kreatív társaik.

Kivételes egyéniségek. Előrehaladott koruk miatt a válaszadók közül néhányan eltávoztak közülünk az interjú és a jelen írás között eltelt idő alatt. John Bardeen, Kenneth Boulding, James Coleman, Robertson Davies, Linus Pauling és Jonas Salk nincsenek már velünk1. A szövegben minden interjúalanyról egyfajta kiterjesztett jelenben írok, ami persze helyénvaló, ha belegondolunk, hogy életművük hatása még sokáig élni fog a kultúra emlékezetében.

A kiválasztás folyamata. Kutatásunk egyik korlátja, hogy a válaszadók többsége kaukázusi amerikai, kanadai vagy európai; a többi etnikai vagy kulturális csoport tagjai közül kevesen kerültek a mintába. Példának okáért, mindössze két afrikai-amerikai és alig néhány ázsiai képviseltette magát. Ez gondot okozna, amennyiben a kreatív folyamat alapvetően más és más lenne a különböző etnikumoknál. Benyomásom szerint ez nincs így, leszámítva, hogy a hozzáértők köréhez és az adott területhez való hozzáférés, valamint ezek működése kultúránként más és más lesz, éppen annyira, amennyire az adott kultúrán belül időtől és társadalmi helyzettől függően változik. Ez összhangban áll a japán pszichológus, Maruyama (pl. 1980) következtetéseivel, miszerint az eredetiség változékonysága sokkal nagyobb a kultúrán belül, mint a kultúrák között. A második fejezetben bemutatásra kerülő rendszermodell értelmében úgy fogalmaznék, hogy a személy eredeti hozzájárulása valószínűleg hasonló kultúrák között, míg a terület és a tartomány annak a kultúrának a jellegzetes bélyegét hordozza magán, amelyben a kreatív folyamat zajlik. Ugyanez vonatkozik a nemi különbségekre is: A kreatív eredmények elérése érdekében a nők bármely adott tudományterületen ugyanazokat a mentális folyamatokat használják, de a szocializáció, a képzés és a férfiak, illetve nők számára elérhető lehetőségek adott társadalmi rendszerben meglévő eltérései hatással lehetnek arra, hogy a két nem milyen gyakran és milyen típusú kreatív eredményeket produkál.

A cáfolás stratégiája. A fehér holló példája és tudományos episztemológiai következményei nyilvánvalóan Karl Popper érveléséből származnak, ami bár tudománytörténeti magyarázatként (Popper egyébként sohasem szánta annak) hitelét vesztette, a tudomány logikai alapjaként továbbra sem túlhaladott (Popper 1959).

A történeteket elfogadom névértéken. A válaszadók elbeszéléseinek elfogadása – amire a tárgyával szemben kötelezően szkeptikus tudós megszokott hozzáállása jogosít fel – az az egyéni előítélet, amellyel az adatokat értelmezem. Az általában pejoratív mellékzöngéjű előítéletet itt abban az értelemben használom, amelyet a filozófus, Jürgen Habermas alakított ki, aki amellett érvelt, hogy egyikünk sem képes előítéleteit megkerülni. De önreflexió segítségével bizonyos mértékig úrrá lehetünk az előítéleteinkből fakadó elfogultságunkon (Habermas 1970; Robinson 1988).

A viktoriánus optimizmus tetőfokán, a 19. században, széles körben hallgatólagosan elfogadottá vált az a nézet – vagy előítélet –, hogy az emberiség, ha nem is tökéletes, de jó úton haladt a tökéletesség felé. A nagy kritikai gondolkodók, mint Marx vagy Freud nagy hozzájárulása az volt, hogy megmutatták: épp ellenkezőleg, az ember cselekedetei tele vannak önzéssel, irracionalitással és tagadással. Meglátásaikat a behaviorizmus, a szociobiológia és megannyi más „izmus” szempontjai finomították. Ezen elméletek pesszimizmusa még hitelesebb lett az elmúlt évszázadban a háborúk és ideológiák által ránk szabadított értelmetlen gonoszság révén. A kultúránkat átható új előítélet tehát 180 fokos fordulatot jelent az előzőhöz képest, és minden emberről azt tartja, hogy cselekedetei önzőek, irracionálisak, és nem érdemes bízni bennük.

Véleményem szerint egyik véglet sem túlzottan hasznos. Ahhoz, hogy kibékítsük a dialektika két ellentétes pólusát, észre kell vennünk, hogy viselkedésünket nagyrészt ősi, az önvédelemre és önreprodukcióra tervezett genetikai parancsok és ennél frissebb kulturális utasítások határozzák meg, amelyeket a kulturális miliőtől kritikátlanul vettünk át. Ugyanakkor nincs értelme tagadni, hogy az idő során felmerült új mémek vagy gondolatok – mint például az emberiesség, a demokrácia, az erőszakmentesség eszméje – mindenképpen új célok felé képes irányítani a viselkedést. Saját előítéletem szerint az ember e viszonylag rugalmas alkalmazkodóképessége, vagy kreativitása teszi lehetővé, hogy elkerüljük a jelenleg elfogadott redukcionista viselkedésmagyarázatok múltba tekintő pesszimizmusát, és hogy az emberiség valódi evolúciójának reményét tápláljuk magunkban.

A társadalomtudományok hajlamát az emberi motivációk leleplezésére (sok más bölcs észrevétellel egyetemben) Hanna Arendt tárgyalja (1959).