Kreatív felismerés. A Robert Sternberg (1995) által nemrégiben szerkesztett kötet elég jól lefedi a kérdést, hogy mit is nevezünk kreatív belátásnak, igaz ez kizárólag pszichológiai, „fejen belüli” megközelítést alkalmaz. Kimondottan kreatív belátásokhoz lásd pl. Csikszentmihalyi és Sawyer (1995). A rendszermodell (néha DIFI néven – mint Domain, Individual, Field, Interaction [Tartomány, Egyén, Terület, Interakció]) eredetileg Csikszentmihalyi (1988a, 1990) elképzelése, majd Feldman, Csikszentmihalyi és Gardner (1994) fejlesztette tovább.

Briliáns elmék. Korunk egyik előítélete szerint, ha valaki szokatlanul viselkedik vagy köze van a művészethez, az biztos kreatív. Például reklámcégeknél a reklámok megtervezésével és elkészítésével foglalkozó osztályt általában kreatívnak nevezik, az ott dolgozók pedig a kreatívok. Bár biztosan sok reklámművész van, aki eredeti módon kreatív, előfordulásuk nem feltétlenül gyakoribb, mint az ugyanennek a vállalatnak dolgozó kreatív könyvelőké, műszaki szakembereké vagy könyvtárosoké. Ugyanakkor lehet, hogy ragyogóbbak, a szó itt használt értelmében.

Személyes kreativitás. Amikor pszichológiai vagy oktatási közegben kreativitásról beszélnek, szinte kizárólag erre az értelmezésre gondolnak. A gondolat fluenciáját vagy flexibilitását mérő tesztek vagy a gyerekrajzok tanári értékelései a kreativitásnak nem azt a jelentését mérik, amelyet ebben a könyvben használok. Ehelyett csupán a szokatlan válaszok produkálására való tendenciát méri, amely vagy elvezet ahhoz, amit én eredeti kreativitásnak nevezek, vagy nem. A pszichológusok közül Howard Gruber gyakran és meggyőzően érvelt amellett, hogy egyszerűen össze nem tartozó dolgokat keverünk azzal, hogy a „kreatív” jelzőt okos gyerekekre használjuk és olyanokra, akiknek teszthelyzetben jól forog a nyelvük (pl. Gruber és Davis 1988).

Leonardo személyiségét gyakran boncolgatták (pl. Reti, 1974); Newtonnal kapcsolatban lásd Westfall (1980) és Stayer (1988), Thomas Edisonhoz pedig Wachorst (1981). Nem arról van szó, hogy személyiségük és más nagy géniuszok személyisége tragikus módon meghasadt; inkább csak arról, hogy munkásságuk speciális keretein kívül egyszerűen hétköznapiak voltak – más szóval, munkájukon túl nem tudtak olyan ragyogó színben feltűnni, amilyenben a közvélemény látni szerette volna őket.

Zsenialitás. Ennek a századnak a tudósai közül csak kevesen – például Richard Feynman és Neumann János – érdemelték ki társaik szemében a zseni jelzőt. Úgy tűnik, ezt a hírnevet kevésbé hozzájárulásaik jelentősége alapozta meg, inkább az a kivételes könnyedség, amellyel átlátták és megoldották még a kollégáik számára nehezen érthető problémákat is. A zseninek tartott személyek emlékezete általában rendkívüli, néha fotografikus. Lehetséges, hogy ezek a személyek ritka neurológiai adottságokkal rendelkeznek. Mindazonáltal az ilyen adottságok nem garantálják a kreativitást. A zsenik ezenkívül gyakran hódolnak sajátos hóbortoknak, melyek megkülönböztetik őket társaiktól, és amelyek közönségük szemében egyediségük lenyűgöző bizonyítékai (pl. Feynman bongódob-tudása vagy Picasso komoly eltökéltsége, hogy életében végigjátssza a burzsoázia erotikus fantáziáit).

A kreativitás elismerésének időbeli ingadozásai. Brannigan (1981) volt az oldal egyik első szociológus, aki szisztematikusan vizsgálta annak folyamatát, hogy egy új felfedezést vagy találmányt először elismert szaktekintélyeknek kell legitimizálniuk ahhoz, hogy széles körben értékelni kezdjék őket. Felveti például, hogy viszonylag jelentéktelen esemény maradt volna, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, sőt még felfedezésnek sem számítana, ha a spanyol király kormányzata, térképészek, az egyház, tudósok stb. nem halmozzák el elismeréseikkel. Kosoff (1995) még tovább megy – talán túl messzire –, amikor is a kreativitásra kizárólag attribúciós folyamatként, benyomáskezelésként tekint, teljesen figyelmen kívül hagyva ezzel az egyén érdemi hozzájárulását.

A reneszánsz legszebb évei. A 15. század első negyedében Firenzében elkészült műalkotások listájához és értékelésükhöz lásd például Bruckhardt (1926). Az itt következő részek jelentős mértékben Hauser (1951) és Heydenreich (1974) e periódussal kapcsolatos észrevételeire támaszkodnak.

Hauser. Az idézet Mausertől (1951, 41) származik. Ugyanerről a történelmi periódusról írva hasonló következtetésre jut Heydenrich (1974, 13): „a patrónus nagyon fontos szerepre tesz szert: gyakorlatilag a művészi termék nagyrészt az ő együttműködésének az eredménye.” Ugyanez vonatkozik más tartományokban végzett kreatív munkákra is.

Extraszomatikus utasítások. E gondolataim alapja elsősorban Fausto Massimini munkája. Az extraszomatikus utasítások egy példája a Föld kétszázegynéhány országa által elfogadott különböző politikai alkotmányok tartalmazta törvények. Massimini és Calegari (1979) úgy elemezte ezeket az alkotmányokat, mintha nagyszámú genetikai információt kódoló kromoszómák volnának; az egyes törvényeket úgy tartalmazza az alkotmány, mint egy kromoszóma a géneket. Azt is kimutatták, hogy egyes törvénycsoportokat vissza lehet vezetni „felmenő törzseikre” a Magna Chartában és kevésbé régi dokumentumokban, mint például az Egyesült Államok alkotmányában. Más szóval az emberi viselkedést a gének helyett a mémekben kódolt információ kezdte el irányítani (lásd még Massimini 1979, 1993; Csikszentmihalyi és Massimini, 1985).

Kreativitás és életkor. Az életkor és a kreatív eredmények összefüggéseit különböző tartományokban elsőként Lehman (1953) és Dennis (1966) tanulmányozta. Újabb tanulmányokért lásd Over (1989) és Simonton (1988, 1990c) munkáit.

Az erkölcs mint tartomány. Függetlenül attól, hogy valaha jól strukturált tartomány lesz-e vagy sem, az erkölcs végre megkapja a megérdemelt figyelmet a pszichológusoktól. Jean Piaget és Lawrence Kohlberg hatására a kutatók többsége a legutóbbi időkig az erkölcsi ítéletek tanulmányozására szorítkozott. A most kialakuló tartomány a valós erkölcsi viselkedést próbálja vizsgálni (pl. Damon 1995; Gilligan, Ward és Taylor 1988).

A figyelem szűkös volta. Az érvelés alapján felvetődik, hogy az általánosan elfogadott nézet szerint a kreativitás korlátja nem a jó új mémek (pl. ötletek, termékek, műalkotások), hanem az ezek iránti érdeklődés hiányában keresendő. Nem a kínálat szűkös, hanem a kereslet. Ez is egy a figyelem fent említett korlátozottságának következményei közül. Sajnos a kreativitás fejlesztésére tett erőfeszítések többsége a kínálati oldalra fókuszál, ami nemcsak hogy nem feltétlenül fog működni; ezenkívül valószínűleg még több meg nem értett zseni életét nyomorítja majd meg. Még mindig nagyon kevés formalizált tudással rendelkezünk arról, hogy hogyan fejleszthetjük a kreativitás keresleti oldalát, habár vállalkozóknak és jótékonykodóknak nyilvánvalóan mindig is nagy gyakorlatuk volt ez ügyben.

A kreatív egyénnek meg kell győznie a területet. Mindenki, aki a kreativitást tanulmányozza, felfigyelt erre az előfeltételre (pl. Simonton rábeszélésként hivatkozik rá [1988, 417]). Azonban a saját ötlet „eladásának” szükségességére általában úgy tekintenek, mint ami az alkotó folyamat befejezése után következik, és ami attól független. A rendszermodellben az új mém elfogadása az alkotó folyamat lényeges vonása. Egy sor újabb tanulmányért, amelyek komolyan veszik a társas kontextus szerepét, lásd Ford és Gioia (1995) munkáit.

Az elméleti fizika szakos hallgatók száma a Római Egyetemen. Ezeket a számokat emlékeim szerint barátom, Nicola Cabibbo említette, aki nagyjából ez idő tájt vette át a római fizika tanszék vezetését. Ugyanez a sors várt a szociológia területére is a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, amikor is a diákzavargások és a vietnami háború utóhatásaként diákok tömegei döntöttek úgy az Egyesült Államokban, hogy szociológiára szakosodnak. Abban az időben a Lake Forest College szociológia és antropológia tanszékén tanítottam, és a szakos hallgatók száma néhány év alatt tízről több mint százra emelkedett. A tartomány iránti érdeklődés más intézményekben is hasonlóan; robbanásszerűen nőtt. Ennek egyik következménye az lett, hogy annak érdekében, hogy az egyetem alkalmazkodni tudjon a diáklétszám megtízszereződéséhez, gyakran olyan munkatársakat is felvettek, akik nem rendelkeztek a megfelelő képzettséggel, és sokszor csak halovány elképzelésük volt a tartományról. Ez viszont kaotikus összevisszasághoz vezetett, ami majdnem tönkretette a területet. Robert LeVine hasonló jelenségre hívta fel a figyelmet a fejlődés-lélektani kutatások terén, ahol ugyanebben a periódusban a terület azzal, hogy kitágult, rengeteg gyenge képzettségű elméleti szakembert szippantott magába, akik aztán kritikátlanul elfogadták Piaget és Chomsky akkor divatos kognitivista elméleteit (LeVine, 1991). Az asszimilálatlan újdonság legalább annyi veszélyt rejt magában a tartomány túlélése szempontjából, mint az újdonság teljes hiánya.

A román kormány. Egy volt diákom, aki a nyolcvanas években etnográfiai adatok gyűjtése végett több hónapot töltött Erdélyben, írja le a román kulturális minisztérium erőfeszítéseit. A minisztérium képviselői megpróbálták átképezni a magyar, a székely, a moldáv és a német falvak lakóit, hogy a hagyományos művészi kifejezési formák használata helyett dalaikat román minták alapján szőjék, díszítsék és énekeljék. Ez a fajta politika az „etnikai tisztogatás” kulturális formája; nem a gének fenotípusát semmisítik meg, mindössze az idegen mémeket.