A kreatív folyamat. Amint azt Galvin állítása szemlélteti, két fő irányból lehet megközelíteni azt, ahogy a kreatív eredmények megszületnek. Az első a „hogyan” kérdésre próbál válaszolni (ebben az esetben ez a megérzés), és azokra a mentális vagy kognitív lépésekre koncentrál, amelyek a kérdés újrafogalmazása révén vezetnek új eredményekhez. A másik irány a „miért” kérdésre keresi a választ (Galvin megfogalmazásában ez az eltökéltség), és azokkal az érzelmekkel és motivációkkal foglalkozik, amelyek innovációra ösztönöznek. A pszichoanalitikus írókat leszámítva kevés kutató alkalmazta ezt a megközelítést, habár jelentőségét senki sem kérdőjelezi meg. A magam részéről nehezen tudnék éles határvonalat húzni a kreativitás (vagy bármely más mentális folyamat) kognitív és motivációs tényezői között. Számomra úgy tűnik, ezek olyan szorosan egymásba fonódnak, hogy szétválasztásuk összeférhetetlen a jelenség valódi megértésével. Ez volt a kritikus pont a köztem és Herbert Simon között kialakult nézeteltérésben. Simon véleménye szerint egy számítógépek által modellált, racionális gondolatszekvencia megfelelően leképezi a valós, történeti kreatív folyamatot, amely az én véleményem szerint viszont nagyrészt nélkülözi a racionalitást (pl. Csikszentmihalyi 1988b, Simon 1988).

A kreatív folyamat lépései. Elsőként Wallas (1926) különböztette meg egyértelműen az újdonság létrehozásának lépcsőfokait (vagyis adott elsőként ilyen jellegű választ a kreativitás „hogyanjára”). Egyes kutatók három lépést fogadnak el (pl. előkészítés, inkubáció, belátás), míg mások akár ötöt is említenek (pl. előkészítés, inkubáció, belátás, értékelés, kidolgozás).

Egy másik idevágó fogalom az intuíció vagy az a „homályos megelőző észlelés, ami ígéretes irányba tereli a kreatív munkát” (Policastro 1995, 99), egy folyamat, amely feltehetően az inkubáció és a belátás fázisai között zajlik.

1 százalék ihlet. Európai kollégáim szerint a mondás, mely szerint a kreativitás 99 százalék veríték, eredetileg a német költőtől, Goethétől származik, aki tizenöt évvel Edison születése előtt halt meg. Ezt az állítást ellenőrizni nem tudom, de annak ellenére, hogy Goethének nagyon sok éles meglátása volt a kreativitással kapcsolatban, számomra úgy tűnik, hogy ez a konkrét aforizma jobban illik Edison mentalitásához.

Darwin. A klasszikus mű Darwin alkotómunkájának pszichológiai elemzéséről Howard Gruber tollából származik, és azoknak a jegyzetfüzeteknek a tartalmára épít, amelyekbe Darwin az aktív élete során kibontakozó gondolatait folyamatosan feljegyezte (Gruber 1981).

Dyson szerepét a kvantum-elektrodinamika kidolgozásában Schweber (1994) nemrég megjelent könyve tárgyalja, aki szerint az 1965-ös Nobel-díjat Dysonnal megosztva kellett volna megkapnia Tomonagának, Schwingernek és Feynmannak.

Jegyzetfüzetek. Mindennapi élményeikről nem csak írók vezetnek naplót vagy jegyzetfüzetet. A tudósok ugyancsak készítenek laboratóriumi jegyzeteket vagy feljegyzéseket, amelyek segíthetnek eredményeiket és ötleteiket átgondolni. Az egyik, talán szélsőséges példa erre az 1976-ban az élettani és orvosi Nobel-díjjal elismert D. Carleton Gajdusek, akinek jegyzetfüzetei nagyjából 600 000 egyes sorközzel gépelt oldalt tesznek ki, amelynek a harmadát már ki is adták (Gajdusek 1995).

Ismersz a boldogságról szóló regényt? Van egy jó novella Italo Calvinótól, az „Egy költő kalandjai” (L’avventura di un poeta), ami arról szól, hogy miért nehéz a boldogságról írni (Calvino 1970). Való igaz, hogy az irodalom világa tele van tragédiákkal, míg a tragédia ellenkezője – pl. egy dicséretet érdemlő egyén története, aki elnyeri jutalmát – legfeljebb a Horatio Alger-féle elbeszélésekben létezik, amelyek nem ütik meg a klasszikus irodalom mércéjét. (Igaz, vannak nagyszerű komédiák.) Benyomásom szerint erre az a magyarázat, hogy éppen az ellenkezője igaz annak, amit Tolsztoj állított, miszerint a boldogság ismétlődő, a boldogtalanság pedig egyedi. A boldogság annyira intim és annyira egyéni élmény, hogy szinte lehetetlen kommunikálni, és az írónak banális klisékhez kell nyúlnia, hogy le tudja írni. Ezzel szemben a boldogtalanság olyannyira átható és egységes, hogy mindenki azonnal fel tudja ismerni, és ennek köszönhetően az író teljesen szabadon alkalmazhatja stílusát és képzeletét, hogy kiszínezze a boldogtalan történeteket, bízva abban, hogy az olvasó képes lesz a tárgyával együttérezni.

Kreatív tudósokat vizsgáló tanulmányok. Ann Roe (1951, 1953) az első pszichológusok között volt, akik kreatív tudósokat vizsgáltak, elsősorban motivációs nézőpontból (a „miért” kérdés). Egy másik klasszikus, hasonló hozzáállást követő kutató Bernice Eiduson (Eiduson 1962). A francia matematikus, Jacques Hadamard a kreativitás saját tartományában megfigyelhető kognitív aspektusairól számol be (Hadamard 1949), a biokémikus Hans Adolf Krebs pedig, akinek kutatásai az élő szervezetek energiatermelési folyamataira derítettek fényt, leírja, hogyan működik a kreatív folyamat az élettanban és az orvostudományban (Krebs és Shelly 1975). Számos tudós hagyott hátra kiváló leírást saját munkametódusáról, néhányan a vizsgálatunkban részt vevők közül is; például Freeman Dyson, Gerald Holton, John Weeler és E. O. Wilson.

A háborúk hírhedtek a tudományra gyakorolt hatásukról. Dean Keith Simonton pszichológus végezte a legkiterjedtebb felmérést a történelmi feltételek, mint például háborúk és egyéb konfliktusformák, illetve a kreativitás közötti kapcsolatról. Historiográfiai módszere egyrészt több ezer történelmi adat gyűjtésén és másodlagos elemzésén alapul, másrészt a kreatív alkotások (pl. könyvek, zeneművek, találmányok) gyakoriságára épít. Lásd például Simonton (1990b). Egy ettől némileg eltérő módszerért, amely a politikai hatalom és a kreativitás kapcsolatát vizsgálja, lásd Therivel (1995).

20. század. A kreativitás 20. századi történetének kitűnő ábrázolása Howard Gardner életrajzi leírása korunk hét jellegzetes zsenijéről (Gardner 1993).

Az ismert és felkutatott problémák. A pszichológus Jacob W Getzelsre, aki témavezetőm volt a doktori iskolában, nagy hatással volt az a tény, hogy a kreatív egyéniségek kreatív folyamatról szóló beszámolói számtalanszor a probléma feltárását hangsúlyozták a probléma megoldásával szemben. Ezután dolgozta ki modelljét a probléma megfogalmazásáról, amelynek alapja az ismert és a felkutatott problémák közötti különbségtétel volt (Getzels 1964). A modellt később továbbfinomították, és kreatív művészekkel végzett kutatásokban alkalmazták (pl. Getzels 1975, 1982; Getzels és Csikszentmihalyi 1976). Ez a szemlélet hasznosnak bizonyult a kreativitás kutatásában; lásd például a Runco (1994) által szerkesztett tanulmánygyűjteményt.

Az üresjáratok szerepe. Azt az elképzelést, miszerint az inkubáció oldal kapcsolatot teremteni egy nagyon is kiugró, de elfojtott élmény és ennek a szuperego által elfogadható kifejeződési formája között, Freud eredetileg a Leonardo da Vinci gyermekkoráról és a Michelangelo Mózes-szobráról írt esszéiben fejti ki (Freud 1947, 1955). Ezekből az esszékből óriási irodalom csírázott ki (Kris 1952; Rothenberg 1979). Ugyancsak erősen befolyásolta e szemlélet Arthur Koestler (1964) klasszikus írását a kreativitásról.

Hasonlóképpen az Eiduson és Root-Bernstein által meginterjúvolt kreatívabb tudósok abban különböztek a kevésbé kreatív társaiktól, hogy gyakrabban számoltak be arról, hogy ötleteik ábrándozás közben merültek fel, vagy aközben, hogy egy másik, de kapcsolódó problémán gondolkodtak (Root-Bernstein, Bernstein és Garnier 1995). Ugyanakkor nehéz tisztázni, hogy a kreatív folyamat „kötelező” menetéről szóló, köztudatba beépült elképzelések milyen mértékben alakítják ezeket a beszámolókat; ez a nehézség nyilvánvalóan az én vizsgálatomat is érinti.

Az üresjáratok szükségességének alternatív magyarázata a gondolatok között véletlenül létrejövő asszociációk szerepét hangsúlyozó mentális modellre épül, ahol rengeteg időre lehet szükség ahhoz, hogy a kapcsolódások eredménye hasznos kombináció legyen (pl. Campbell 1960, 1974; Johnson-Laird 1988; Simonton 1988) – némiképp úgy, mintha véletlenszerűen gépelő majmok millióinak kellene találomra egy shakespeare-i remekművet összehozniuk – vagy olyan kapcsolatokat feltételez, amelyek tudattalan jellegük ellenére logikai asszociációkra épülnek (pl. Dreistadt 1969; Barsalou 1982).

Soros és párhuzamos információfeldolgozás. A téma alapszintű bevezető jeként lásd Rumelhart és mtsai. (1986).