Miért érdekel minket az irodalom? Szívből osztom Umberto Eco véleményét: „Nem nehéz kitalálni, miért nyűgöz le minket annyira az irodalom. Ugyanis korlátlan teret enged a világ befogadásának és a múlt újraélésének... szintén az irodalom segítségével tudjuk mi, felnőttek a múlt- és jelenbéli tapasztalataink elrendezésére hivatott készségünket fejleszteni.” (Eco 1994, 131). Kultúrközi interjúvizsgálataiban a Fausto Massimini által vezetett kutatócsoport arra az eredményre jutott, hogy az olvasás az egész világon a flow egyik leggyakrabban megnevezett – gyakran legfőbb – forrása (pl. Massimini, Csikszentmihalyi és Delle Fave 1988).

A gondolkodás dialektikus folyamata. Az egyik leghatározottabb különbség azok között a művészek között, akiknek a műveit szakértő bírák kreatívnak találták, és azok között, akikét nem, hogy az előbbiek a kísérleti rajzfeladathoz úgy álltak hozzá, hogy fogalmuk sem volt, hogy mit akarnak rajzolni, míg a kevésbé kreatív művészek az elejétől fogva világosan tudták, hogy mit akarnak csinálni (Getzels és Csikszentmihalyi 1976). Az előbbiek a problémát a rajzolás folyamata közben „fedezték fel”; utóbbiak egy olyan problémán gürcöltek, ami már az alkotó folyamat kezdete előtt elképzelhetővé vált. A tanulmányban bemutatott csoport munkamódszerére ez a fajta nyílt végű folyamat jellemző, aminek felfedezés a vége, és amit Mark Strand itt jól illusztrál. A problémafeltárás és a kreativitás kapcsolatának kutatásaiban a legfrissebb eredményekért lásd Runco (1994) művét.

„Soha nem tudnék egy egész napon keresztül abban az elmeállapotban maradni.” Valójában szinte lehetetlen hosszabb időn át a flow állapotában maradni. Azok a szerencsések, akiknek olyan hivatásuk vagy hobbijuk van, amely élvezetes, és teljesen leköti őket, naponta megtapasztalhatják a flow-t, néha hosszabb időre is. Ám alkalmanként még a legjáratosabbaknak is szünetet kell tartaniuk, éhség, álmosság, fáradtság vagy puszta kimerülés miatt, ami a flow-élmény rendkívüli összpontosításából fakad.

Küzdelem a területtel. Valószínű, hogy minél kötetlenebbek egy tartomány szabályai, annál nagyobb lehetőség adódik a terület számára, hogy kihasználják az elismerésre és előrelépésre vágyó fiatalokat. Ennek okán, előmenetele érdekében egy színésznő nagyobb valószínűséggel fekszik le producerével, mint egy fiatal tudós, mert a tudományban a személy hozzájárulásának értékét könnyebben meg lehet állapítani a tartomány szabályainak fényében. Ebből azonban természetesen nem következik, hogy akár a legprecízebben szervezett tartományok is, mint például a matematika, tökéletesen távol tudják magukat tartani a kizsákmányolástól, a politikától és a személyes bosszúktól.

Magáévá tenni elődei stílusát. Pablo Picassóról mesélnek egy történetet, akit érett korában megkérdezett egy riporter, hogy miért töltött annyi időt ifjú éveiben a klasszikus mesterek stílusának utánzásával. „Ha nem utánoztam volna őket – válaszolta állítólag Picasso –, életem hátralevő részében önmagamat kellett volna utánoznom.” Picassót bizonyosan nem vádolhatjuk tradicionalizmussal, azonban még ő is felismerte, hogy a tartomány legnagyobb eredményeinek elsajátítása nélkül az egyén saját mezítelen tehetségére van utalva, hogy minden eszköz nélkül feltalálja a spanyolviaszt.

Túlzott bátorítás. L’Engle meggyőződése, hogy a túl sok szülői bátorítás hát ráltathatja a gyerek tehetségének kifejlődését, két okból is megalapozottnak tűnik: Először is a dicséret általában megemeli a tudatosság szintjét, ami viszont megszakítja a flow-élményt; ezért fontos visszatartani a dicséretet addig, amíg a gyerek be nem fejezi foglalatoskodását a tartománnyal, amelyben a tehetsége megnyilvánul. Másodszor, és még az előzőnél is fontosabb a tény, hogy a szülői biztatás gyakran abban nyilvánul meg, hogy tudatosítja a gyerekben az extrinzik jutalmakat, ezáltal aláássa a tevékenység által nyújtott intrinzik jutalmak jelentőségét. Ha például a szülők folyton azt hangsúlyozzák, hogy „gyakorolj a zongorán, mert különben soha nem fogsz a Carnegie Hallban játszani”, a gyerek azt tanulja meg, hogy a játék értelme a jövőbeli elismerés és siker, nem pedig a zene élvezete a jelenben. A válogatás nélküli dicséret alkalmazását sajnos gyakran ajánlják a gyerek önbizalmának növelésére (pl. McKay és Fanning 1988), mintha az alaptalan dicséretre épülő önbizalom jelentene valamit. Hasonló érvelésért lásd még Damon (1994, 4. fejezet) művét. A visszajelzés viszont – a dicséretet is beleértve –, ami a teljesítmény konkrét részleteire vonatkozik, nagyon hasznos lehet; lásd Dwecknél (1986) a „tanulási” és a „teljesítmény”-célok megkülönböztetését, valamint Deci és Ryan különbségtételét (1985) az „információs” és az „ellenőrző” visszajelzésről.

Saját árnyékod birtokában. L’Engle itt Carl Gustav Jungnak az utóbbi időkben újra a nagyközönség érdeklődésének középpontjába került gondolatai közül az „árnyék”-fogalmára utal, vagyis a személy által felvállalt és megjelenített vonások dialektikus ellentétére (Jung 1946, 1968). Amennyiben elfojtott marad, a személyiség sötét oldala komoly konfliktusokat okozhat. Az árnyék tudatra és viselkedésre gyakorolt hatásának modern értelmezéseihez lásd az Abrams és Zweig (1991), illetve az O’Neil (1993) által szerkesztett köteteket.

„Azt mondanám, a legfőbb akadály magunk számára mi magunk vagyunk.” Az idézet Sterntől, amelyben a hiúságról, a gőgről – énünk hitvány részeiről, mint az egyén életének legnagyobb akadályairól ír, jól illusztrálja, hogy mit jelent az előző jegyzetben hivatkozott „saját árnyékunkat birtokolni” kijelentés.