A kétnyelvűség olyan komplex jelenség, amelyben nyelvi, kognitív és kulturális szempontok is jelentős szerepet játszanak. A kétnyelvű egyén nyelvi készségeit több tényező is befolyásolhatja: ilyenek az egyén nyelvtörténete, azaz hogy mikor sajátította el az első és a második nyelvét, milyen gyakran és milyen funkcióban használja ezeket, milyen nyelven vett részt az oktatásban, milyen az adott nyelv(ek) presztízse az egyén szemében. Fontos továbbá a nyelvekhez fűződő érzelmi háttér is, hiszen előfordul, hogy nem a legtöbbet használt nyelv lesz hatással az egyén további nyelveinek fejlődésére, hanem az, amelyik az intimitás (pl. anya–gyermek kommunikáció) fokát képviseli az egyén számára (Navracsics, 2000; Navracsics, 2014). Az egyik kiemelkedően fontos tényező, hogy az egyén a nyelvelsajátítás kritikus periódusa (Gósy, 2005; Klein, 2013; Navracsics, 2000; Navracsics, 2014) előtt vagy ezt követően kezdte el megismerni a második nyelvet. Ha a második nyelvvel való érintkezés a kritikus perióduson kívülre esik, ez alapvető különbségeket eredményez mind az elsajátítás folyamatában, mind a grammatikai struktúrák megértésében és helyes használatában. Sőt az újabb elméletek már több kritikus periódusról beszélnek, és amellett érvelnek, hogy minden nyelvi szintnek megvan a maga kritikus időszaka (Ruben, 1997). Ez a második nyelv tanulására is hatást gyakorol. A fonológiai és a morfológiai rendszer befogadására más-más életszakaszokban érzékeny a gyermek: míg a morfológiai rendszer könnyebben beépül későbbi életkorokban, fonológiai szinten korábban lezárul a szenzitív időszak (Pléh, 2003).