A pszicholingvisztikában elfogadott tény, hogy folyamatos nyelvi anyag (szöveg) lényegét észlelés után erőfeszítés és megjegyzési szándék nélkül bizonyos ideig megjegyezzük (Pléh, 2014). Az észlelésben mint kognícióban megmutatkozik a szöveg alaptermészete, összetettsége, amelyet valójában a szöveglétrehozás és a szövegmegértés műveleteinek ismeretében lehet megragadni, mert a beszéd szövegszinten is érvényesülő jellemzői hozzájárulnak a szövegértelem kialakításához (Tolcsvai Nagy, 2001). A beszélő egyén lexikális hozzáférési műveletét számos egymásba fonódó, egymást kiegészítő információ összetettsége jellemzi. Fillmore (1971) a jelentés, a szintaktikai, morfológiai és fonetikai információk mellett az alkalmazható grammatikai szabályt, predikátum esetén a lehetséges argumentumot, a használati (pragmatikai) feltételt és az elemnek a mentális lexikon más eleméhez fűződő szemantikai és morfológiai viszonyát nevezi meg (vö. Gósy, 2005). A beszédmegértés tehát komplex folyamat, amely az anyanyelv-elsajátítás során kialakuló percepciós bázist felhasználva működik, a nyelvspecifikus jelenségek használatával. Ennek többszintű, aktív folyamata során együtt fejlődik az artikulációs és a percepciós bázis (Gósy, 1989), amely szorosan összefügg az életkorral, és körülbelül 14 éves korra éri el a felnőttre jellemző érzékenységet. Különböző életkori nyelvi szintű (17, 18, 19 éves és egyetemista) fiataloknál kimutatták (Laufer–Nation, 1999), hogy az iskolai évek során a tudással növekszik a szókincs, és ez a növekedés a gyakori és a ritka szavaknál egyaránt érvényes (Pléh, 2014). A megértésben szerepet játszik a redundancia, amely lehetővé teszi a hiányosan vagy pontatlanul továbbított jelsorozat szegmentálását, értelmezését úgy, hogy a lényeges információk ne vesszenek el (Bańczerowski, 2000; Crystal, 2003; Gósy, 1998; Gósy, 2005).