A teoretikus felismerés, hogy a drogaddikció nem egységes jelenség, a kutatások korai fázisában megtörtént. Annak ellenére így van ez, hogy mint láttuk, az empirikus kutatások – valószínűleg a mintavételi nehézségeknek köszönhetően – gyakran ignorálták ezt a tényt. Ettől függetlenül a droghasználók tipologizálására már a 20. század elejétől kezdődően számos kísérlet történt (Cohen, 1982), amely tipologizációs kísérletek azonban nem minden esetben a DSM szerinti, az egyes szerek pszichoaktív hatására irányuló elkülönítése mentén haladtak. Egyszerűbben fogalmazva, a droghasználókon belüli csoportosítási kísérletek jelentős része nem a különböző típusú szereket fogyasztó csoportokat igyekezett eltérő pszichológiai vagy szociális jellemzőik mentén leírni, hanem sokkal inkább a droghasználók teljes populációján belül differenciált a különböző mért vagy megfigyelt jellemzők segítségével. Ez a megközelítés a korai és a modernebb tipologizálási kísérletekre egyaránt jellemző. Így például Kolb (1925) 230 drogfüggő személy vizsgálata alapján öt csoportot különített el: (1) normál személyek, alkalmi addikcióval; (2) gondatlan újdonságkeresők; (3) pszichoneurotikus csoport; (4) megrögzött bűnözők és pszichopaták; (5) addiktív személyiségű személyek. Egy későbbi, pszichoanalitikus megközelítésű felosztásban Gerard és Kornetsky (1954 és 1955) 4 típust különít el: (1) rejtett szkizofrén típus; (2) kezdődő szkizofrén vagy borderline típus; (3) a személyiségzavaros típus; valamint (4) a bűnöző típust, amelyet két altípusba (pszeudopszichopata és orális karakter) soroltak.