Az első az objektivitás igénye. A dokumentum jelleg lényege visszaadni a dolgokat, eseményeket úgy, ahogy „vannak”. No, de hogyan „vannak” a dolgok? Hogyan ragadhatók meg? A megragadás mozzanata a határtalan és a lehatárolás ütközőpontja, egyáltalán nem metaforikus értelemben. Vegyünk egy roppant egyszerű szituációt, a film egy jelenetét – s ez lehetne bármely film egy jelenete. Egy kisgyerek önfeledten szaladgál az utcán, a feladat pedig az, hogy mindezt objektív módon rögzítsük. Hova fordul a kamera? Az nyilván nem kielégítő válasz, hogy a gyermek felé, hiszen meg kell adni, hogy milyen közelre hozza az alakot, testének melyik részére fókuszáljon: az arcára, a mozdulataira, a karjára, a táncoló lábaira – netán mindegyikre, de akkor milyen sorrendben, közelségben, hol mennyit időzzön? Bármilyen utasítást is adunk az operatőrnek, egyvalamiben mindegyik közös lesz: a határtalan sok lehetőséget le kell határolni, ki kell választani a részletek végtelen halmazából azt a csokrot, amelyik a jelenet adott pillanatában rögzül. Nem lehetséges filmre venni mindent, ami van, hanem csak azt, ami szükséges és elégséges az esemény megmutatásához. Visszaadni a dolgokat úgy, ahogy „vannak”, mindig választás eredménye, egy olyan szelekciós eljárás, ami normatív jelleggel bír, mert a szelektálás mikéntjét valamilyen módon meg kell adni.