A megismerésre törekvő ember mindig újabb kihívásokkal találkozik, amelyekből felismerheti kognitív, azaz gondolati korlátait. Fel kell ismernünk, hogy a konkrétumok, a pontos részletek megfigyelése vagy az absztrakt, intuitív valóság megragadása a könnyebb számunkra. Ez egy olyan küszöb, amely a világ és az emberi én között helyezkedik el. Gondolkodási modelljeink csak a világ egy részét segítik megismerni, a többi realitás rejtett és megismerésre vár. Ezt a korlátot már a kisgyermekkortól megpróbáljuk leküzdeni. Sok szülő számolt be olyan történetekről, amikor a gyermeke, aki a járás kezdeti szakaszában van, komoly gondolkodási fázisokon keresztül jut el egyik helyről a másik helyre. Mondjuk a földről az ablakpárkányig. A gyermek számára nagy kihívás, hogy ki tudjon nézni a világos ablakon, meg tudja látni, hogy mi is van odakint. Ez a tevékenység hosszú ideig tart, sok kudarc árán. A környezetét a gyermek teljesen kikapcsolja. Nem számít, hogy ott vannak a szülei, a testvérei. Nem számít, hogy szól a zene, hiányos az öltözéke. A cél az ablakpárkány. Az a szülő, aki már végignézte ezt az építkezést, amikor a játékait, kisszékét, kisasztalát felhasználva egy egész lépcsőrendszert épít fel a céljai érdekében, tudja, hogy ez komoly kihívást jelent. Mit tegyen szülőként? Segítsen? Akadályozza meg a folyamatot, amelynek azért komoly kockázata is van? Vagy magyarázza el, hogy mit miért szabad vagy nem szabad? Mindegyik megoldás azt a veszélyt hordozza, hogy megakadályozza a gyermek gondolkodásának a fejlődését. Az ok-okozati összefüggések megértését, még ha egy nagyon egyszerű helyzet is áll elő. Tehát a kisebbik kockára a nagyobb nehezen fér rá. Az eredmény általában a siker. Eljut a gyermek az „A” pontból a „B” pontba. És mit eredményez ez? Egy újabb kihívást. Ahol a pontok helye relatíve már megváltozik. Természetesen hozzá kell tenni, hogy szülőként elég izgalmas korszak ez!