Az önsértés patológiája, kialakulásának, fennmaradásának okai a 2000-es évek második harmada óta hazánkban is megjelenő elméleti és gyakorlati kérdések. A vizsgálatok eredményei sokáig leginkább csak a tudományos közeg számára voltak ismertek és hozzáférhetők, azok nyomán a mentális egészség promócióra/prenvencióra, ismeretterjesztésre, edukációra fókuszáló programok és beavatkozások csak korlátozott módon jelentek meg. A témában kiterjedt vizsgálatokat először Dr. Csorba János pszichiáter végzett az Ottawai Önsértő Kérdőív alapján (Ottawa Self-Injury Inventory) a „Pannónia” serdülőpszichiátriai multicentrikus-multidimenzionális felmérés keretein belül (2005, 2006), amelynek tapasztalataiból később monográfia született Öngyilkos és önsértő magatartás serdülőkorban: serdülő-pszichiátriai tanulmányok címmel (2010). Hasonló szemléletben írt elméleti cikkeket a téma kulturális hátteréről, prevenciós, iskolai mentálhigiénés szempontjairól Dr. Kalmár Sándor (2016, 2017). Ezeket megelőzően Dr. Nagy László témavezetésével Bauer Viktória (2004) klinikai szakpszichológus készített kvalitatív, interjús felmérést narkomán fiatalok körében az önsértés intencióival kapcsolatban, Sebzett Lelkek – Sebzett Testek: Az önsebzés jelenségének kulturális, fenomenológiai, funkcionális és dinamikus áttekintése címmel íródott, kéziratnak maradt szakdolgozatában. Saját, korábbi kutatási eredményeink is ebből a megértő pszichológiai kutatói attitűdből táplálkoztak (Flach, 2017, 2019). Fejlődéslélektani szempontból, a krízislélektani elméletekből kiindulva (Bakó, 2004; Csürke et al., 2009; Hajduska, 2010) értelmezi az önsértést Bóna Adrien klinikai gyermekpszichológus is (2015, 2017). Kortárs kutatói irányzatokba kapcsolódnak az ELTE PPK, Dr. Balázs Judit által vezetett Gyermekkori Pszichés Zavarok Kutatócsoport vizsgálatai, köztük kiemelten Dr. Horváth Lili Olga és munkatársainak (2015, 2020, 2021) kutatásai, akik a serdülőkori nem szuicidális önsértést a pszichopatológia és az életesemények tükrében vizsgálják. Munkásságuk kiterjed a lehetséges megoldási törekvések széles spektrumáig, gondolva a leginkább veszélyeztetett, iskolai populációra. Az öngyilkosság-prevenciós módszerek tekintetében bizonyítottan hatékony, magyar nyelven elérhető mentális egészségfejlesztő (Az élet iskolája, Balázs és mtsai., 2020) program munkálataiban is közreműködtek (Fiatalkori Mentális Egészség-öntudatosság Program; Youth Aware of Mental Health Programme: YAM), hiszen az iskola mikroszociális közege számít potenciálisan jelentős mentálhigiénés intézménynek, valamint közös (másodlagos) szocializációs közegnek, nemcsak a diákok, de minden ott dolgozó számára (pedagógusok, iskolapszichológus, iskolai szociális munkás, takarító, portás, karbantartó stb.) (Balázs, 2019, 2020). Nem kevésbé jelentős az az eriksoni pszichoszexuális fejlődéselméletből következő gondolat, hogy a fejlődő személyiség iskolai évei során két fejlődési (normatív) krízis is lejátszódik (teljesítmény vs. kisebbrendűség; identitás vs. szerepkonfúzió) (Erikson, 1991, 2002; Révész, 2007). Ezen krízisek összekapcsolódhatnak más életállapotbeli nehézségekből következő (veszteségek, iskolai kudarcok, interperszonális konfliktusok, bullying stb.) akcidentális krízissel, esetleg egyéb, iskoláskorban ismert rizikó-magatartásokkal, problémaviselkedésekkel (Pikó, 2003, 2007), így kialakítva a krízismátrix jelenségét (Jacobson, 1979). Az öngyilkosság szempontjából a harmadlagos rizikótényezők csoportjába tartozó ezen tényezők (Rihmer et al., 2017) is alátámasztják a serdülőkor mint az öngyilkosság szempontjából különösen veszélyeztetett életszakasz számontartását, az életcikluskrízisek pedig súlyos pszichopatológiai tüneteket okozhatnak (Osváth, 2012).