Általános megfogalmazás szerint a reziliencia a hatékony személyes fejlődés alaptényezője. Jelen keretek között a reziliencia két, egymásra épülő összetevőjét emeljük ki. Az egyik inkább az idegtudományok oldalához tartozó biológiai hatásmechanizmusokat érinti, melyek készségek és képességek biokémiai válaszmintázatait egyaránt magukban foglalják. A reziliencia genetikai oldalai még nem egyértelműek. Számos jel utal arra, hogy a reziliencia nehéz helyzetek megoldására vonatkozó pszichofiziológiai képességként és általános viselkedéstendenciaként egyaránt értelmezhető. A humán fiziológiai rendszer környezeti kihívásokhoz alkalmazkodó rugalmasságával, a megterhelő helyzetekkel szembeni stabilitással, az aktív megküzdéssel kapcsolatos. Nem a homeosztatikus fiziológiai állapot fenntartásáról van itt szó, inkább a nehéz helyzet megoldására való fiziológiai reakciótípust kell kiemelnünk. A fő kérdés az, hogy a személy fiziológiai mechanizmusai milyen erős választ adnak a környezeti stresszekre, és ennek következtében milyen kockázatok mentén vesznek részt a megfelelő válaszok kiválasztásában és lebonyolításában. A szervezet fiziológiai egyensúlyát top-down és bottom-up többé-kevésbé autonóm rendszerek biztosítják. A szervezet egyensúlyi állapotából való kimozdulást követően igyekszik a homeosztázist a lehető leggyorsabban az eredeti alapszintre visszaállítani. Ezzel szemben az allosztázis a testi, fiziológiai és mentális állapot stabilitásának megtartására vonatkozó erőfeszítés, melynek a célja nem feltétlenül a belső egyensúly megteremtése (homeosztázis visszaállítása), hanem a változó környezeti követelményekhez való széles körű alkalmazkodás fiziológiai, perceptuális és mentális alapjainak fenntartása. A környezet által teremtett változási igények (választ találni a mikor, hol és miértekre) azonban néha fokozott, máskor enyhébb fiziológiai éberséget és a tudatos figyelem allokációra vonatkozó erőforrásokat követelnek meg. Ennek megfelelően az alkalmazkodást biztosító pszichofiziológiai feltételek eltérő terhelés alatt állnak (allostatic load). Az erős változások erőteljes és tűrőképes fiziológiai háttérműködést feltételeznek, melyek az erős, sokszor traumatikus, akut és krónikus erőfeszítések ellenére sem adják fel a harcot. Az allosztázis a környezeti követelmények súlyához illeszkedő eredményes válaszképesség biztosítását végzi (McEwen, 2012). Lényegében azt mutatja, hogy az egyén teste hogy viseli az akut vagy a krónikus problémák során a stressz okozta gyűrődéseket (wear and tear). Az allosztázis hormonválaszok, szimpatikus és paraszimpatikus aktivációk, gyulladáskeltő, fertőzések ellen védő citokinaktivitáson keresztül segíti a testet az adaptációban. A követelményeknek megfelelő magasabb szintre állítja be a stabilitást, az erőforrások biztosításáért felelős funkciókat, ezen keresztül biztosítva a rugalmas válaszokat és az akut állapot veszélyeivel szembeni tűrőképességet, a rezilienciát (Karatsoreos & McEwen, 2011). Túlzott környezeti terhelés (allostatic overload) esetén azonban ennek az aktivációs rendszernek a működése zavart szenved, és szerepe lehet egészségkárosító viselkedésformák kialakulásában. Stimulánsokkal való visszaélés, dohányzás, táplálkozási zavarok, saját test - idegen test felismerésével kapcsolatos zavarok (autoimmun betegségek) megjelenési esélye növekszik. Az allosztatikus rendszer túlterhelésének megakadályozása jelentős mértékben az akut problémák eredményes megoldását szolgáló akciókon múlik. Az allosztatikus rendszer terhelésének kézbentartása a hatékony alkalmazkodás egyik kulcsa. Miközben a környezet fizikai és szociális paraméterei megváltoznak, a változásokat az allosztatikus rendszer igyekszik követni. A saját testi és mentális állapot ismeretén és azok regulációs képességén múlik a funkciókat károsító túlzott igénybevétel felismerése és elkerülése. A fiziológiai rendszer fokozottabb aktivációs szinten megőrzi a stabilitását, a hatékony válaszprodukcióhoz szükséges kivitelezési funkciók különböző részeinek harmonikus működését. Következésképpen a személy nem menekül, nem esik kétségbe, meg tudja őrizni szelffunkcióinak épségét, saját személyiségéhez illő válaszokat ad. Fiziológiai szempontból a személy dacol a veszéllyel, de ez a krónikus bizonytalan egyensúlyra alapozott megterhelés fiziológiai zavarokhoz vezet (McEwen, 2012). A személy nem törik meg, jelentős sérülés nélkül elviseli a történéseket, de a tartósan magas szintű stressz esetében a fiziológiai védekező rendszer regulációja megváltozik, felkészül a folyamatos magas szintű aktivitásra, mely a megoldás eredményességétől függően túlterheltségi állapotot tart fenn. A személy úgy érzi, hogy állandóan résen kell lennie. Következésképpen a szervezet egy magasabb készültségi fokra áll be. Ez a túlterhelés azonban már károsíthatja az allosztázist és a fentiekben már általános értelemben említett káros szokások, magas vérnyomás, endokrinológiai betegségek, diszfunkcionális fiziológiai állapotok megjelenéséhez járulnak hozzá (Schenk et al., 2017; Magnusson et al., 2020; Milas & Bogg, 2020). Ezzel párhozamosan a stresszek megélésére vonatkozó érzékenység megváltozik, apátia alakul ki, a kifáradás miatt az egyébként motiváló hatású stresszek iránti érzékenység csökken, tanult tehetetlenség, reményvesztettség vagy fokozott agitált viselkedés jelenik meg. A személy rendelkezésére álló problémamegoldási módoktól függően a stresszek iránti fokozott érzékenység vagy passzivitásban megmutatkozó nehézségekkel kapcsolatos elkerülés kerül előtérbe (Karatsoreos & McEwen, 2011; Ghini et al., 2015). Felvetődik a kérdés, hogy ebben az ellentmondásos fiziológia szabályzó rendszerben hol is helyezkednek el a szerzett képességek, az önkontroll, önszabályozás, a kompetencia növelését szolgáló megküzdések, melyek adott esetben csökkentik vagy más (maladaptív) esetben éppen növelik a szervezet stresszekkel kapcsolatos érzékenységét. Ennek a biológiailag determinált allosztatikus, a rezilienciában fontos szerepet játszó rendszernek a fejlődése követi a felnőtté válás során változó környezeti követelményeket, és szoros kapcsolatot sejtet a megoldási stratégiák fejlődésével. Következésképpen kapcsolatot mutat szociális és demográfia változókkal. A nők, a hátrányos gazdasági vagy szociális helyzetben élők, az alacsony vagy hiányos iskolai tapasztalatokkal rendelkező személyek esetében az allosztatikus rendszer zavarának kialakulásban jelentős súllyal szerepelnek viselkedéses és szociális rizikófaktorok. Ugyanakkor a magasabb iskolai végzettség, a szociális támogatottság, a tudatos egészség-magatartás, a rendszeres szabadidős sporttevékenység, a megfelelő táplálkozás, a társas szabályokban való jártasság védőfaktort jelent az allosztatikus rendszer túlterhelésével szemben (Kristenson et al., 2004; Juster et al.,2010).