A rezilienciát úgy definiálhatjuk, mint a nehéz körülmények közötti normál fejlődést (Fonagy és mtsai., 1994). A stresszel szembeni rezilienciát és érzékenységet nem mint két különálló jelenséget, hanem mint egy skála két végpontját érdemes elképzelnünk (Daniel & Wassel, 2002), különösen serdülőknél. Az, hogy az adott személy ezen a skálán hol helyezkedik el, és hogy milyen kimenetele lehet a stresszel teli szituációkkal való megbirkózásnak, azt a rizikó- és protektív faktorok egymáshoz való jelenléte határozza meg (Daniel & Wassel, 2002). Ezek a protektív faktorok lehetnek intrinzik, azaz belülről fakadók és extrinzik, a tágabb szociális környezethez, a családhoz és a közönséghez kapcsolódók is (Daniel és mtsai., 1999). Ilyen protektív faktorok lehetnek a magasabb énhatékonyság-érzés, az optimizmus, teljesítményélmények, humorérzék, énreguláció és környezeti reguláció, bizalom és kötődési személyek jelenléte (Grotberg, 1997; Svendsen és mtsai., 2020). Ezek közül a protektív faktorok közül számos jelen lehet zenészeknél és zenész növendékeknél is. Ilyen például a tehetség és nagyfokú érdeklődés jelenléte (Daniel & Wasser, 2002), amiknek motiválása segíthet a pozitív erőforrást jelentő sikerélmények megszerzésében. Illetve, ugyan a zenegyakorlás sok izolációval jár együtt (Sternbach, 2008), a megfelelő keretekkel támogató közösség létrehozásának is lehet a fókuszpontja (Waddel, 2021). A zenén és a zenegyakorláson keresztül pedig egy olyan pozitív énkép és zenei identitás is kialakulhat (Hargreaves és mtsai., 2002), ami aztán jó alapot teremthet a megfelelő önbizalom, énhatékonyság és pozitív jövőkép kialakításában, ami a reziliencia alapját képezheti (Daniel & Wasser, 2002). Viszont a művészeti tevékenységet végzők, így a zenészek esetében is gyakran az érzelemközpontú megküzdés dominál, ami részben a magasabb neuroticitás következménye is (Kobori és mtsai., 2011; Biasutti & Concina, 2014; továbbá lásd Bandi és munkatársai tanulmányát jelen kötetben), és ami könnyen válhat maladaptívvá és vezethet zenei teljesítményszorongáshoz (Osborne & Kenny, 2008). Viszont, mint azt fentebb a perfekcionista törekvéseknél is láttuk, ezek a faktorok akár protektív tényezők is lehetnek, adaptív viselkedést is motiválhatnak (lásd Kobori és mtsai., 2011). Így csökkenthetjük a potenciális rizikófaktorok számát, ezáltal párhuzamosan növelve mind a rezilienciát (Daniel & Wasser, 2002), mind csökkentve a zenei teljesítményszorongás kialakulását (Kenny, 2011).