A legfontosabb adaptív rendszer közé soroljuk a szeretetteli, érzelmi biztonságot adó gondozói környezetet. A reziliencia szempontjából az emberi kapcsolatok kiemelkedő szerepet töltenek be életünk során (Luthar, 2006; Masten 2013). A kapcsolat jellege az élethosszig tartó fejlődési szakaszoknak megfelelően változik a gyermek fejlődési igényeinek és a szülő életciklusának kölcsönhatásában. A szülői szabályozás magjai a mentalizációs folyamatba ágyazódnak. A mentalizáció az emberi képzeletben megy végbe, amikor az egyik elme a másik elméjén tűnődik. A mentalizáció a képzelet cselekményeként vizsgálható jelenség, mely tevékenység humánspecifikus, és a szerzők felvetik a társas képzelet aspektusát a reziliencia megértésében mint közreműködő tényező (Bateman & Fonagy 2020). Bateman és Fonagy (2020) az érzelemszabályozás szempontjából a rezilienciát – Gergely és Watson (1998) fejlődés elméleti keretrendszerébe ágyazva – a mentalizációs folyamat és a rugalmas alkalmazkodás dinamikus fejlődésének tartja, mely az emóciók szekunder reprezentációja mentén értelmezhető, amikor a csecsemő megtapasztalja az affektus jelölt tükrözését a gondozójától. Az élmény a csecsemőben és később a gyermekben internalizáló tapasztalattá válik, ami az alapja az affektus feletti kognitív kontroll gyakorlásának. Az érzelem és a kognitív szabályozás hozzájárul a szelfszabályozásához. A fejlődés során a szelfben zajló folyamatok életkorfüggően változnak, a szelf egyik része az autonómia irányába, a másik része a kapcsolatok által motivált irányba fejlődik (Bányai, 2013). A látszólagos ellentmondás az érzelmi és kognitív érés és szabályozás mentén egyéni módon oldható fel, és lehetővé teszi az adaptív rendszer fejlődését és a rugalmas (reziliens) reagálási módok kidolgozását adott helyzetben.