A kognitív viselkedésterápia (CBT) a nevében is megjelenő két terápiás irányzat egyesüléséből létrejött módszer, amelyet először a depresszió kezelésére alkalmaztak. A CBT gyökerei egészen a 20. század elejéig nyúlnak vissza, ekkor jelentek meg az első behaviorista kutatások. Az egyik ilyen első vizsgálat Watson és Rayner (1920) kis Alberttel végzett híres kísérlete. Pavlovi kondicionálást alkalmazva félelmi reakciót váltottak ki a gyermekből (egy azt megelőzően semleges) inger láttára. A semleges inger kis testű szőrös állat volt, míg a félelmi reakciót hangos zavaró hanggal váltották ki. Későbbiekben ez a félelmi reakció generalizálódott az ingerre hasonlító más tárgyakra is. Kis Albertéhez hasonló félelme volt egy 1924-es vizsgálatban részt vevő kétéves gyermeknek (Jones, 1949). A kutatásban részt vevő kétéves Peter félelme a kis termetű szőrös állatokra irányult (például nyúl vagy patkány), de egyéb szőrös tárgyak is félelmet váltottak ki belőle. A félelem csökkentése érdekében direkt kondicionálást alkalmaztak. A kezelés időpontjának olyan alkalmat választottak, amikor Peter biztosan éhes lesz. Asztalhoz ültették és adtak neki ételt, miközben a terembe bevittek ketrecben egy nyulat. Az állatot mindig olyan távolságra helyezték el, hogy éppen ne váltson ki belőle félelmi reakciót. A kezelés végére Peter még hozzá is ért az állathoz. A félelem mértéke a reciprok vagy másnéven kölcsönös gátlás miatt csökkent. Ha a szorongással nem kompatibilis válasz (például evés) történhet az emberekben a szorongást kiváltó ingerek (például a nyúl) jelenlétében, akkor ez gyengíteni fogja ezen ingerek és a szorongási válaszok közötti kapcsolatot (Wolpe, 1954). Az előbbiekben említett kutatások mellett Salter (1949) reflexterápiája, illetve Skinner (1953; Lindsley & Skinner, 1954) operáns kondicionálással végzett munkássága szintén hozzájárultak a kognitív viselkedésterápiás módszerek kialakulásához. Ezen kutatások és módszerek legnagyobb hiányossága, hogy az ember belső világára, működéseire nem fordítottak figyelmet, a középpontban az emberi viselkedés állt (Trull & Phares, 2004). Az 1900-as évek közepétől a viselkedéses jegyek mellett egyre nagyobb figyelem fordult a személyben lejátszódó lélektani elemekre. Ekkor dolgozta ki Aaron T. Beck (1964) kognitív terápiás módszerét depressziós betegek megsegítésére, továbbá Albert Ellis (1962) a racionális-emocionális terápiát (RET). Beck módszere a gondolkodási minták, érzelmek és a viselkedés közötti kapcsolatra helyezi a fókuszt, és a felmerülő diszfunkcionális gondolkodási minták megváltoztatásához egyaránt alkalmaz kognitív és viselkedésterápiás módszereket. A racionális-emocionális terápia esetén a kliensnek szembe kell néznie saját nem racionális gondolataival, és meg kell próbálnia kijavítani azokat. Az évek során több különböző változatát is kidolgozták a kognitív viselkedésterápiának ezen két alapvető terápiás módszert alapul véve. Lazarus (1975) alkotta meg a multimodális terápiát, Donald Meichenbaum (1977) nevéhez fűződik a kognitív viselkedés módosító terápiája és Jeffrey E. Young (1999) szintén ezen alapokról indulva alkotta meg sématerápiás módszerét.