Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a specifikus fóbiák (és tágabb értelemben a fóbiák és más szorongásos zavarok) prevalenciája igen magas, a hétköznapi mértéket meghaladó, túlzott félelmek megjelenése az átlagpopulációban is meglehetősen gyakori probléma. Egy evolúciós gyökereken nyugvó magyarázat szerint adaptív volt az idegrendszeri védekezési körök kialakulása és a félelem egy bizonyos szintig, hiszen az megvédhet minket kockázatos szituációktól és olyan helyzetektől, ahol valamilyen baj (például sérülés, fertőzés) érhet minket. A megnövekedett és a mindennapok szempontjából nem reális félelem hátterében állhat ezen védekező körök túlzott érzékenysége. Hosszú távon mindez számos egészségügyi problémához vezethet, és (részben ebből kifolyólag) óriási gazdasági terhet jelent évente globálisan. A lehetséges védőfaktorok, mint például a reziliencia hatásmechanizmusának feltérképezése, szükséges a jövőbeni kutatások során. A fóbiák kezelésére a legelterjedtebb módszer a kognitív viselkedésterápia, melynek klasszikus változatait sikeresen alkalmazzák számos altípus esetén. Ezek többnyire rövid, néhány üléses intervenciót jelentenek, ahol a személy megtanulja a módszer alapjait és a terapeutával együtt gondolkodva jut el a megoldásig, szorongását fokozatosan csökkentve. A terápiás hatékonyságnövelés és a felgyorsult élet következtében felmerült egy igény a modern, számítógép-alapú módszerek integrálására is a kognitív viselkedésterápiákba. Az elmúlt két évtized során számos kutatási eredmény mutat abba az irányba, hogy a terápiába bevonhatók ezek az eszközök; a kliens-terapeuta kapcsolatot ugyan felváltani nem tudják, de a terápiát segíthetik. A sikeres terápia után akár a továbbiakban is használhatók a visszaesés elkerülése végett. Az is világos, hogy a módszerek még nem teljesen kiforrottak, és további kísérletes eredmények szükségesek ahhoz, hogy eldöntsük a terápiás folyamatban pontosan hol és milyen szerepet kaphatnak a legjobb eredmény elérése érdekében. A jövőben fontos vizsgálni azt is, hogy milyen egyéb tényezők növelhetik a terápia hatékonyságát és csökkenthetik a visszaesés kockázatát. Lehetséges, hogy kiegészítő vagy felkészítő ülések kapcsán a reziliencia növelése egy ilyen bufferként szolgálhat.