Ekman és Friesen összehasonlító vizsgálatokkal arra a megállapításra jut, hogy a kultúrák között nagy megegyezés van bizonyos arckifejezések jelentésének leírásában, az érzelmi arckifejezések felismerésében. Mindazonáltal léteznek úgynevezett kifejezési szabályok, amelyek irányelveket adnak ahhoz, hogy ki, kinek, milyen érzelmet, mikor fejezhet ki. Ezekre a szabályokra erőteljesen hat a kultúra (Ekman, 1993).

A diszkrét érzelmek gondolata az 1960-as évektől kezd előtérbe kerülni Ekman, Plutchik és Tomkins munkássága révén (Nábrády, 2006). Plutchik (1980) elmélete evolúciós pszichológiai alapokon nyugszik. Az érzelmek fogalmát nemcsak a törzsfejlődés humán ágán, hanem alacsonyabb szinteken is értelmezhetőnek tartja. Feltételezi, hogy minden érzelem evolúciós történettel rendelkezik. Például a fenyegető ingerekre kialakuló félelem menekülésre ösztökél, funkciója pedig az organizmus biztonságának fenntartása. A meglepődés érzését váratlan ingerek váltják ki, amelyek megállásra késztetnek annak érdekében, hogy időt nyerjünk a helyzet felmérésére, újraértékelésére. A bizalom érzését a csoporthoz tartozás váltja ki, és a kölcsönös támogatást erősíti, mint evolúciósan adaptív viselkedést. Plutchik nyolc alapérzelmet különböztet meg, amelyek bipolárisak, további kombinációk jöhetnek létre belőlük (kevert érzelmek), továbbá feltételezi, hogy az egyes fajoknál különböző kifejezési formákban nyilvánulhatnak meg (Drews és Krohn, 2007).

Az érzelmek evolúciós nézőpontjával szemben a tisztán idegtudományi megközelítés gyökerei a korai neuroanatómiai modellekig nyúlnak vissza. William James és Carl Lange perifériás érzelem elmélete az érzelmet specifikus testi válaszok észleléseként azonosította, amit egy adott inger automatikusan kivált (James, 1884). James perifériás elméletét sok kritika érte. A XX. század első felében Bard (1934a, 1934b) és Cannon (1927, 1931) állatkísérletei alapján megszületett az érzelmek centrális elmélete, amely kimondja, hogy az érzelmi észlelésért felelős központ a talamusz, míg az érzelmek kifejezésében a hipotalamusz játszik kitüntetett szerepet.

Az érzelmek nem csupán a hipotalamuszhoz és a talamuszhoz, hanem komplexebb – kéreg alatti és kérgi – agyi rendszerekhez köthetők. Kiemelt szerepet kap a limbikus rendszer, az amygdala, az inzula, az anterior cinguláris kéreg és az orbitofrontális kéreg (1. ábra) (Blair és mtsai, 1999; Bush és mtsai, 2000; Dalgleish, 2004; Davidson, 1995, 1998; Davidson és mtsai, 2002; LeDoux, 2000; Morris és Dolan, 2004; Phan és mtsai, 2002; Rolls, 1999, 2000, 2004; Szily és Kéri, 2008).

 

Az affektív idegtudomány képviselői közül Jaak Panksepp személye több okból megkerülhetetlen (lásd 3.2. fejezet). Egyrészt neki köszönhető a tudományterület elnevezése (affektív idegtudomány), másrészt továbblép az alapérzelmek szomatikus beágyazottságának kérdésében azáltal, hogy az egyes alapérzelmekhez specifikus agyi érzelmi rendszereket (agyi köröket) rendel, mi több, azokat neurotranszmitterekhez is köti. A hét agyi rendszer a következő: düh, félelem, erotikus vágy, szülői gondoskodás, szeparációs szorongás (pánik)/társas kapcsolódás, játékosság és keresés/vágyakozás. Működésükre az jellemző, hogy ösztönös cselekvési tendenciákat indítanak el, és az affektív tudatosság ráépül ezekre. Panksepp részletesen tárgyalja az elsődleges érzelmi rendszerek egyensúlytalanságához társuló pszichopatológiai zavarokat is, ezáltal napjaink egyik legintegráltabb elméletét hozta létre (Panksepp, 2006). Az affektív idegtudományi elmélet keretén belül az elsődleges érzelmi rendszerek mérése céljából került kidolgozásra az Affektív Idegtudományi Személyiség Skálák kérdőív (Affective Neuroscience Personality Scales, ANPS), ami közel 20 nyelven, köztük magyarul is elérhető (Deák, 2020; Deák és mtsai, 2022; Deák, 2024).