2.4.5. Szupraszegmentális szintű eltérések az L1-ben és az L2-ben

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az L2-tanításban és -elsajátításban központi szerepet játszik az, hogy a nyelvtanuló a célnyelvi minta szerint ejtse az L2 beszédhangjait, valamint kövesse az L2 fonológiai és fonotaktikai szabályoknak megfelelő hangzássémákat. Az akcentusmentes ejtés elsajátításánál azonban a szupraszegmentális szinthez kapcsolódó akusztikai jegyek sem hagyhatók figyelmen kívül, hiszen a nyelvek szupraszegmentális, avagy prozódiai jellemzőik terén is eltérnek egymástól, és a prozódiai jegyek transzfere is jellemző az idegen nyelv elsajátítására (Flege 1986, Eckman 2004). Ilyen prozódiai jellemző például az zönge alapfrekvenciájának (f0) változása is, ami – mint a 2. fejezetben láthattuk – a beszéd hangmagasság-változásával áll összefüggésben: a magasabb f0 magasabb hangmagasság érzetét kelti. A beszédhangmagasság változásának kihasználásával kapcsolatban elkülönítettünk intonációs, avagy atonális nyelveket (mint amilyen a magyar is), ahol az alapfrekvencia változása hosszabb, közlés- vagy mondatszintű egységekhez társul (’t Hart et al. 1990, Gósy 2004). Illetve elkülönítettünk tonális nyelveket is, ahol a szavakhoz-szótagokhoz rendelt eltérő dallamkontúroknak szavak szintjén van jelentésmegkülönböztető szerepük (például a kínai nyelvben) (Chao 1968). A tónusos nyelvek, így például a mandarin kínai elsajátításával kapcsolatban a dallamkontúr mintázatának azonosítása és produkciója is okozhat problémákat a nyelvtanulók számára (Li et al. 2020), és emellett a nyelvtanulók az alapfrekvencia regiszterében is eltérhetnek a célnyelvi ejtéstől. Például a mandarin beszélők sokkal mélyebb és magasabb alaphangtartományokat használnak a tónusok produkciójára, azaz tágabb hangterjedelemben valósítják meg a tónusokat, mint a kínaiul tanuló angol anyanyelvű beszélők (Shen 1989b). Azonban az atonális nyelvek között is eltérő lehet az intonáció jellege, ami felismerhetővé teheti a beszélő akcentusát. Huszthy (2019) tanulmánya szerint például míg a magyar anyanyelvűek számára az angol anyanyelvűek magyar beszéde intonáció szempontjából meglehetősen monotonnak érződött, addig a magyar anyanyelvűek az olasz beszélők dallamíveit a magyarnál sokkal nagyobbnak és erőteljesebbnek észlelték.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Egy további szupraszegmentális tényező, amelyben a nyelvek eltérhetnek egymástól, a hangsúly. Míg a magyarban kötötten mindig a szavak első szótagja a hangsúlyos, addig az angol nyelvben (a magyartól eltérően) a több szótagú szavakban a hangsúly helye nem állandó, hanem pozíciója akár a szó jelentése függvényében is változhat. Ezért interferencia adódhat abból, ha az angol import [ɪmˈpɔːt] ’importál’ igét, amelynek a második szótagjára esik a hangsúly, a nyelvtanulók a magyar kötött szóhangsúly szerint [ˈɪmpɔːt]-nak ejtik, ami az import angol szó főnévi használatával esik egybe (Piukovics–Üstöki 2019) (a hangsúlyt a nemzetközi fonetikus lejegyzési konvencióban a felső függőleges vonás [ˈ] jelöli).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ritmikailag hagyományosan a nyelvek között szótag-időzítésű és hangsúly-időzítésű nyelveket különböztethetünk meg (valamint mora-időzítésűeket, mint a japán nyelv, de specifikussága miatt erről itt most nem ejtünk szót). A szótag-időzítésű nyelvekben, mint amilyen a magyar vagy a spanyol, a hangsúlytól függetlenül minden szótag majdnem ugyanolyan hosszúságú. Ezzel szemben a hangsúly-időzítésű nyelvekben, mint amilyen az angol is, a hangsúlyos szótagok időtartamukban hosszabbak, a hangsúlytalanoknak pedig nemcsak az időtartamuk rövidebb, hanem magánhangzó-rövidülés is történik ezekben, ezért a ritmusuk is eltér a szótag-időzítésű nyelvekétől, hiszen itt a hangsúlyos szótagok adják az ütemet (Major 2001). A nyelvek eltérő ritmusára hatással van az is, hogy a beszédhangok időtartamát jellemzi-e szembenállás, azaz az a tény, hogy az adott nyelvben megkülönböztetünk-e fonológiailag rövid és hosszú magánhangzókat és/vagy mássalhangzókat. A magyar nyelvre mind a magánhangzók, mind a mássalhangzók esetében jellemző a rövid-hosszú kontraszt (pl. kor [kor] és kór [koːr], illetve had [hɒd] és hadd [hɒdː]. Az angolban viszont az esetleges rövid-hosszú variációkból nem következik jelentésbeli eltérés, hiszen azok csak allofonikus variánsok (pl. see [siː] > seed [siˑd] > seat [sɪ̆t]) (Jakielski – Gildersleeve-Neumann 2018).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Összegezve, ha a nyelvtanuló az anyanyelvi ritmust és/vagy hangsúly- és dallammintázatait transzferálja az L2 produkciójába, valamint ha a beszédhangok időtartamának ejtésekor nem veszi figyelembe a célnyelv fonológiai szabályszerűségeit, akkor könnyen eltérhet az L2 normáitól, és válhat akcentusossá az ejtése. A szupraszegmentális tényezők jellegzetességeit, illetve azt, hogy ezek mennyire árulkodók lehetnek az akcentusos beszédet illetően, Munro (1995) eredményeivel szemléltetem. Az idézett kísérletben a kutatók angol és mandarin anyanyelvűek angol nyelvű beszédét észleltették angol anyanyelvű beszélőkkel. A kísérletben alul áteresztő szűrővel szegmentális szempontból érthetetlenné torzították, csak a dallam, hangsúly és tempó jellemzőit hagyva meg a kísérleti anyagban. Azonban ezen szupraszegmentális jegyek alapján is felismerhető maradt az akcentusos beszéd, jelezve, hogy a beszédhangok mellett a prozódia szerepe sem elhanyagolható az L2 elsajátításában.
 
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave