A 3. fejezetben egy átfogó összefoglalás keretein belül röviden ismertetem a kínai és magyar nyelv szegmentális és szupraszegmentális szintű általános tipológiai jellemzőit, ezen belül részletesen kitérek a két nyelv szegmentumkészletének összehasonlítására.

Ezután a 4. fejezettől kezdődően következik a kötet empirikus, objektív akusztikai méréseken alapuló kísérleteket bemutató része, amelyben különböző mandarin kínai beszédhangcsoportok produkcióját vizsgálom magyar anyanyelvűek ejtésében, és a nyelvtanulók ejtésében a kínai beszédhangcsoportok produkcióját az obstruensek és a szibilánsokat követő vokalikus szakaszok esetében a magyar nyelvi megfelelőikkel is összevetem. Továbbá egy kísérlet keretein belül az atonális és tonális nyelvek egy szótagú megnyilatkozásain realizálódó dallammenetek produkcióját is bemutatom, ezzel érintve a kínai és magyar nyelvek szupraszegmentális szintű hasonlóságait és különbségeit.

A monográfiában összesen hét akusztikai kísérletet mutatok be. E hét kísérlet közül az első kettőben a mandarin kínai obstruensek (zörejhangok) közül a felpattanó zárhangok ejtését elemzem (4. fejezet). Az első explozívákkal kapcsolatos kísérletben (amelyet a 4.1. fejezetben mutatok be) a kínai zöngétlen aspirálatlan lenis és zöngétlen aspirált fortis orális explozívák ejtését vizsgálom, és vetem össze a magyar zöngés aspirálatlan lenis és zöngétlen aspirálatlan fortis orális explozívák ejtésével. A kísérlet eredményei kapcsán felmerülő kérdések és a korábbi szakirodalmi méréseknek ellentmondó eredmények okán a magyar zöngétlen aspirálatlan fortis és kínai zöngétlen apsirált fortis explozívák elemzését egy következő, a 4.2. fejezetben tárgyalt kísérletben folytatom, ahol azt mutatom be, hogy a kísérlet felvételének körülményei és a nyelvi módok, azaz az anyanyelv és a célnyelv kölcsönhatása hogyan befolyásolja nemcsak a célnyelvi, hanem az anyanyelvi produkciót is.

Ezt követően az akusztikai elemzést a kínai obstruensek másik csoportjával, az orális szibiláns frikatívák (sziszegő-susogó réshangok) produkciójával folytatom (5. fejezet), és e beszédhangcsoport esetében is két kísérletet mutatok be. A szibiláns frikatívákat érintően az első kísérletben a nyelvtanulók produkciójában azokat a kínai szibiláns frikatívákat vizsgálom, amelyek a magyar nyelvben is rendelkeznek közvetlen megfelelővel, azaz a dentális /s/ és a kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/ szegmentumokat (5.1. fejezet). A második szibilánsprodukciós kísérletben a vizsgálatot kiterjesztem az alveolopalatális /ɕ/ szibilánsra is, továbbá a kínai szibiláns frikatívák produkcióját a magyar szibilánsok ejtésével is összehasonlítom (5.2. fejezet). A kínai és magyar szibiláns frikatívák akusztikai elemzésekor egy külön szempont volt, hogy a magyar szibilánsokat /aː/, /jaː/, /iaː/, /ijaː/ vokalikus kontextusokban is rögzítsem és összevessem. E vokalikus kontextusok vizsgálatát az teszi szükségessé, hogy a /ɕa/ szótag esetében a kínai karakterek transzkripciója a [ɕja] hangsort xia grafémasorral jeleníti meg, és feltételezésem szerint ez az ortográfiai megjelenítés (ami azt sugallja, hogy a /ɕ/-t követően a vokalikus hangsor első eleme egy /i/) közvetlenül hatással van nemcsak a /ɕ/-t követő vokalikus szakasz produkciójára, hanem a kínaiul tanulók /ɕ/-produkciójára is. Pontosabban azt várom, hogy a nyelvtanulók ejtésében az ortográfiai hatásnak köszönhetően a /ɕ/ szibiláns után egy palatális /i/ magánhangzó jelenik meg, ami az alveolopalatáls [j] approximánsnál hátrébb képzett beszédhang lévén erősebb palatalizáló hatást fejt ki a szibiláns megvalósulására a nyelvtanulók ejtésében, mint a kínai anyanyelvi beszélők ejtésében megvalósuló alveolopalatális környezet. E hipotézist ellenőrzendő vizsgálom mindhárom szibiláns frikatíva képzési helyét és palatalizációjának mértékét, valamint összevetem ezeket a magyar megfelelőik megvalósulásával is.

A szibiláns frikatívák produkcióját követően a vokalikus szegmentumok ejtése felé fordulok, és ebben a témában is két kísérletet mutatok be (6. fejezet). Az első kísérletben a szibilánsok vizsgálatakor (vagyis az 5.2. fejezetben) bemutatott kínai és magyar szótagok vokalikus hangsorainak realizációját vizsgálom és hasonlítom össze több statikus és egy dinamikus akusztikai fonetikai szempont szerint (6.1. fejezet). Ezen elemzés keretein belül a magyar /j/ approximáns és /i/ magánhangzó eltéréseire is megállapításokat teszek. A vokalikus szegmentumok akusztikai vizsgálatának sorát a 6.2. fejezetben három vokalikus szegmentum, vagyis az illabiális veláris [ɤ] magánhangzó, az alveoláris [ɹ] approximáns, valamint a posztalveoláris [ɻ] approximáns statikus elemzésével zárom.

A kötet utolsó empirikus kísérletet bemutató 7. fejezetében a szegmentális szinttől eltávolodva a kínai és magyar nyelv szupraszegmentális szintű összehasonlítását is érintem, pontosabban a monoszillabikus megnyilatkozásokon megvalósuló emelkedő és ereszkedő kínai lexikai tónusok és magyar intonációs dallamkontúrokat elemzem. E kísérlet célja az, hogy feltárjam, milyen akusztikai hasonlóságok és különbségek lelhetők fel a kínai tónusok és a magyar intonációs dallamkontúrok között. Ebben a kísérletben arra a kérdésre keresem a választ, hogy a magyar anyanyelvi dallamok alapul szolgálhatnak-e a kínai tónusok elsajátításában.

Ezután az 8. fejezetben a monográfia zárásaként összegzem a kötet hipotéziseinek tesztelését, valamint röviden összefoglalom a kísérletek eredményeinek felhasználhatóságát, limitációit és a kutatás jövőbeni lehetséges irányait.