A kínai dentális /s/ képzéséről azt feltételeztem tehát, hogy a kínaiul tanulók ezt a dentális szegmentumot a magyar dentialveoláris képzési helyű /s/ szibilánssal helyettesítik. Tehát azt vártam, hogy a nyelvtanulók ezt a beszédhangot a kínai beszélőktől eltérően, vagyis a natív kínai ejtéshez képest hátrébb képzettebben ejtik (azaz, hogy akusztikai szempontból a szűkületük hátrébb pozicionálódik a toldalékcsőben). Ezt a hipotézist az eredmények nem erősítették meg, mert nem találtam eltérést a nyelvtanulók egyik csoportja és a kontrollcsoport ejtése között, így tehát a nyelvi tapasztalatnak sem volt hatása az ejtésre. Ezen eredmény alapján feltételezhetjük azt, hogy a magyar anyanyelvűeknek nem okoz gondot a mandarin dentális /s/ elsajátítása, vagy esetleg azt, hogy az általam feltételezett képzési helybeni különbség a magyar dentialveoláris /s/ és a mandarin dentális /s/ ejtése között nincs jelen. Mivel a magyar nyelvben megjelenő dentialveoláris /s/-t a jelen kutatás keretein belül nem vizsgáltam, ezért egyik fentebbi megállapítást sem tudjuk egyértelműen kizárni vagy megerősíteni. Habár nem találtam szignifikáns különbséget az első- és harmadéves magyar anyanyelvű, illetve a kínai kontrollcsoport között, mégis megjegyzendő, hogy – tendenciák szintjén – a kínai beszélők értékei mindkét nyelvtanuló csoporthoz képest elöl képzettebb ejtést jeleztek a mandarin dentális /s/ beszédhang esetében (is). Ez a tendenciaszintű eltérés értelmezhető úgy is, hogy a magyarok mindkét csoportja nagyobb fokú kerekítéssel ejtette a /s/ beszédhangot, ami hosszabbítja a toldalékcsövet, és a szűkület viszonylagos helyét a szájüregben is hátrébb mozdítja (Harrington–Cassidy 1999). A nagyobb fokú kerekítés mellett azonban azt a lehetőséget sem lehet kizárni, hogy a magyarok alacsonyabb COG-értékei a kínaiaknál árnyalatnyit hátrébb képezett szűkületéből volt eredeztethető.

A kváziretroflex /ʂ/ szegmentum produkcióját illetően a hipotézis megerősítést nyert: nem találtam eltérést a beszélői csoportok között, vagyis a magyar anyanyelvűek két csoportja a kínai kontrollcsoporttal megegyező helyen képezte ezt a beszédhangot. Ugyanakkor e beszédhang esetében is megfigyelhető volt a dentális /s/ esetében is leírt jelenség, mely szerint a kváziretroflex /ʂ/ szűkületének relatív pozíciója a kínai kontrollcsoport ejtésében tendencia szintjén előrébb képzetteknek mutatkoztak a magyar anyanyelvűekénél. Ebben az esetben is ugyanazzal a magyarázattal lehet szolgálni: feltehető, hogy a magyar és kínai csoportok közötti eltérés az ajakkerekítésbeli különbségekből származhat, ami a toldalékcső hosszát megnövelve hátrébb mozdítja a szűkületet, de ebben az esetben sem lehet kizárni azt az artikulációs konfigurációt, hogy a magyarok alacsonyabb COG-értékei a kínaiaknál árnyalatnyival hátrébb képződő szűkületből következnek.

Tehát a szűkület relatív pozícióját illetően dentális /s/ és a kváziretroflex /ʂ/ képzését érintő hipotézis (H3/a) részleges megerősítést nyert: míg a dentális /s/ esetében a vártaktól eltérően a nyelvtanulók ugyanott képeztek szűkületet, mint a kínai anyanyelvű beszélők, addig a kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/ esetében a hipotézist megerősítettem, hogy az azonos szűkületi pozícióból fakadóan nincs eltérés a kínai és magyar beszélők ejtése között. A következtetéseket egy távolabbi nézőpontból szemlélve kérdésként merül fel, hogy miért nem találtam eltérést a dentális /s/ ejtése esetében, ha alapvetően az anyanyelvi alveoláris képzési helyű szűkület transzferére számítok: felmerül a kérdés, hogy vajon a dentális és dentialveoláris képzési helyek mennyire különülnek el valójában egymástól, és a közöttük megjelenő ejtési különbség vajon mennyire mutatkozik meg az akusztikumban. Az első esetben felmerülhet, hogy a kínai dentális és a magyar dentialveoláris szegmentumok valójában ugyanazon képzési helyen jönnek létre, mindössze ezeknek a képzési helyeknek a megnevezése tér el a szakirodalomban (tehát a látszólagos eltérés oka terminológiainak tekinthető). Lee és Zee (2001) tanulmányában például a [s] beszédhang, bár képzési helyét tekintve dentálisként van megjelölve, IPA-leiratában mégsem rendelkezik a dentális képzés diakritikumával ([s̪]). Így azt is feltételezhetjük, hogy a kínai és magyar /s/ szibilánsok képzési helyükben valójában nem térnek el egymástól. Ugyanakkor az artikuláció és az akusztikum kapcsolatát véve középpontba a Stevens-féle kvantális elmélet (l. 1.2.3. fejezet) arra mutat rá, hogy az /s/ és /ʃ/ azokon a képzési helyeken jön létre, ahol a képzési hely variabilitásának ellenére az akusztikai kimenet relatíve stabilnak tekinthető, míg az e képzési helyek közötti régióban bekövetkező szűkület hirtelen és nagymértékű változást indukál az akusztikai jel minőségében (Stevens 1989; Tabain 2001). Ha a dentális /s/ és a kváziretroflex /ʂ/ szegmentum szembenállását vesszük középpontba, akkor az is megállapítható, hogy a statisztikai próba eredménye alapján mindhárom csoport esetében megvalósul a kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/ és a dentális /s/ közötti nyelvi oppozíció. Ez az eredmény azonban cseppet sem meglepő, hiszen mind az anyanyelv, mind a célnyelv rendelkezik e két szembenálló (vagyis a dentális/alveoláris és posztalveoláris) beszédhankategóriával, így még ha tisztán L1-transzfert feltételezünk is az L2-elsajátítás kezdeti szakaszában, akkor is valószínűsíthető, hogy ezen – tipológiailag jelöletlen, vagyis a nyelvekben gyakran jelentkező, valamint akusztikailag jól elkülönülő – szibilánsok közötti kontraszt megjelenik. A tipológiai jelöltség kérdésére még egy gondolat elejéig kitérve azt állíthatjuk, hogy Ferguson (1990: 62) szerint az elöl képzett beszédhangok (vagyis anterior, tehát posztalveoláris, és annál előrébb elhelyezkedő képzési helyű szegmentumok) jelöletlenek. A dentális és a kváziretroflex posztalveoláris szibilánsok ejtésével szemben azonban a ténylegesen retroflex (vagyis nyelvcsúcs-visszahajtott) beszédhangok és a palato-alveoláris (alveolopalatális) szibilánsok inkább jelöltnek számítanak a nyelvek között (Hamann 2003: 140).

A kísérlethez kapcsolódó következő (H3/b) alhipotézisre térve, abból következően, hogy sem a dentális /s/, sem a posztalveoláris kváziretroflex /ʂ/ esetében nem találtam eltérést a szűkület relatív pozícióját illetően a kínai anyanyelvű és a kínaiul tanulók produkciójában, ebből fakadóan lehetőségem nyílt a képzésben érintett nyelvi régió akusztikai vetületét is vizsgálni mindkét szibiláns esetében. A képzésben érintett nyelvi régió elemzésére azért volt lehetőségem, mert a szűkület relatív pozíciója megegyezett a kínaiul tanulók és a kínai anyanyelvű beszélők ejtésében, így az elülső üreg hosszát számszerűsítő kezdeti F3-értéket a képzés relatív helye nem befolyásolta, vagyis ezen beszédhang-megvalósulások esetében az F3-érték akusztikai megvalósulása kizárólag a képzésben érintett nyelvi régióval áll összefüggésben. Azonban a hipotézisben megfogalmazottakkal ellentétben nem találtam eltérést a csoportok között, ami azt jelenti, hogy a nyelvtanulók ugyanazon nyelvi régió bevonásával (tehát feltételezhetően apikálisan) ejtették a vizsgált két kínai szibilánst, mint a kínai anyanyelvűek.

Habár a statisztikai próba nem mutatott szignifikáns eltérést, az elsőéves kezdő magyar anyanyelvű hallgatók – következtetésem szerint – a kínai kontrollcsoporthoz képest akusztikailag predorzálisabban ejtették mindkét szegmentumot. Erre a jelenségre azzal a magyarázattal lehet szolgálni, hogy a kezdő nyelvtanulók, vagyis az elsőévesek – a kevés nyelvi tapasztalatuk miatt, és az L1-transzfer jóvoltából – ténylegesen a magyar nyelvi megfelelőkkel, azaz a magyar dentialveoláris /s/-sel és a posztalveoláris /ʃ/-sel helyettesítették rendre a dentális /s/ és a kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/ kínai frikatívákat. A több nyelvi tapasztalattal rendelkező haladó harmadévesek ejtését ezzel ellentétben viszont éppen a kínai anyanyelvűeknél apikálisabb produkció, tehát a kínai képzéshez képest jelentősebb szűkület előtti üreg jellemezte, szintén mindkét vizsgált beszédhang esetében. Ez a jelenség többféleképpen is magyarázható. Egyrészről a harmadéves haladó magyar anyanyelvűek észlelhették az apikális ejtésből fakadó akusztikai különbséget a kínai beszédhangok és a predorzális ejtésű magyar beszédhangok között, és az apikális ejtést a kínai anyanyelvűekhez képest túlzóan artikulálták (hiperartikulálták) a produkciójukban. A hiperartikulációt az a módszertani körülmény is előfeszíthette, hogy a kísérleti személyeknek álszavakat kellett izolált ejtésben produkálniuk, ami könnyen vezethetett hiperartikulációhoz. A másik kézenfekvő magyarázat esetében pedig a nyelvtanulók apikális ejtése egy olyan artikulációs beállításból is fakadhat, amelyben a nyelvcsúcs – a sztenderd retroflex ejtéssel megegyezően – ténylegesen hátrahajlik, és ezáltal egy relatíve nagy elülső üreg jön létre a frikatív szűkület előtt. A szibiláns sztenderd retroflex ejtése a terminológiai pontatlanságokból is eredhet: a kínaiul tanulók a tanórán gyakran találkoznak a retroflex kifejezéssel, és e képzési jegy bemutatásakor az oktató – személyes tapasztalataim szerint is – ténylegesen retroflex, azaz nyelvcsúcsot hátrahajtó nyelvállást mutat be. Annak ellenére, hogy a szakirodalmi források szerint a kínai retroflex beszédhangok nem a sztenderd értelemben vett retroflexek, tehát az ejtésüket nem kíséri a nyelvcsúcs visszahajlása, csak a nyelvgyök retrakciója. Tehát feltételezhető, hogy a hallgatók a kínai órán láthattak példát a retroflex képzési jegy túlartikulált (jelen esetben nem natív artikulációval megegyező) produkciójára. Ezen túlmenően ebben az esetben is felmerül az idegen nyelvek közötti interakció hatásának kérdése. A retroflex képzési mód és az a tény, hogy a kísérletben részt vevők feltételezhetően ténylegesen nyelvcsúcs-retroflexióval képezték a kváziretroflex posztalveoláris szibilánst az amerikai angol nyelvben gyakran megjelenő posztalveoláris képzési helyű zöngés /ɻ/ approximáns hatásának is tulajdonítható. (Azt is fontos megjegyezni, hogy az amerikai angolban megjelenő posztalveoláris zöngés approximánst illetően retroflex, illetve a nyelvtestet megemelt (bunched) ejtés is fellelhető, de akusztikai szempontból ezek megközelítően azonos, alacsony F3-értékkel realizálódnak (vö. Zhou et al. 2007). Ha nyelvtanulók e /ɻ/ beszédhang esetében már elsajátították a retroflexiót (vagy a retroflexiót megközelítő F3-értéket indukáló nyelvtestet megemelő) ejtést, akkor e képzési mód transzferálása a kínaiba – többedik idegen nyelvi hatásként – magyarázatul szolgálhat a kínai képzésnél hangsúlyozott retroflexióra, és/vagy az elülső üreg hosszának növelésére.

Végezetül megvizsgáltam azt is, hogy mennyire befolyásolhatta a beszélőkből származó egyéni változatosság az eredmények fentebb vázolt tendenciáit. Az eredmények szerint egyik beszélői csoportban sem volt statisztikailag is kimutathatóan nagyobb szóródás egyik mért paraméterben sem, valamint a két mássalhangzóra is hasonlóan változatos megvalósulás volt jellemző. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy sem szűkület relatív pozíciójának, sem a produkcióban érintett nyelvi régiójának akusztikai vetületét nem befolyásolta a beszélők egyéni variabilitása a két vizsgált frikatíva képzésében. A jelen kutatás mandarin beszédhangokhoz kapcsolódó eredményei referenciaként szolgálnak az értekezés következő, 5.2. fejezetben bemutatott kísérletében, amelyben a vizsgált kínai szibiláns frikatívákat a képzési helyben és módban hozzájuk legközelebb álló magyar szegmentummal is összevetettem, emellett a vizsgálatot kiterjesztettem az alveolopalatális mandarin frikatívára /ɕ/ is.