A beszédhangok általános jellemzésekor fonetikai szempontból elsősorban a toldalékcső nyíltságát szokás figyelembe venni, és ennek közvetlen akusztikai jelre gyakorolt következményeit. A toldalékcső nyíltságát egy kontinuumon tudjuk ábrázolni, amely kontinuum két abszolút végpontján a magánhangzók és az zörejhangok/akadályhangok (obstruensek) helyezkednek el. Előbbi esetben, azaz a magánhangzók képzésekor a levegő akadálymentesen áramlik ki a toldalékcsövön; míg utóbbi esetben az obstruenseknél egy jelentős akadály vagy szűkület állja el a levegő útját (Stevens 2000). A kötet szempontjából e két beszédhangcsoport mellett a közelítőhangok (approximánsok) produkcióját érdemes megemlíteni, ahol valamelyik aktív artikulátor egy passzívat közelít meg, azonban a létrejövő szűkület az obstruensekhez képest kevésbé jelentős, éppen ezért az approximánsok a magánhangzókhoz hasonló akusztikai szerkezettel rendelkeznek (Trask 1996). A magánhangzókat és az approximánsokat (magánhangzószerű beszédhangokat) együtt vokalikus szegmentumoknak nevezzük. A következő alfejezetekben végigtekintem a vokalikus szegmentumok és a releváns obstruenscsoportok, azaz a zárhangok (explozívák) és a réshangok (frikatívák) képzési jellemzőit és akusztikai tulajdonságaikat.