A /j/ approximáns és az /i/ magánhangzó közötti időtartambeli eltérést statikus szempontból, azaz a hangsor első artikulációs-akusztikai céljának eléréséhez szükséges idő szempontjából is vizsgáltam, feltételezve, hogy a /j/ gyorsabban valósul meg, mint az /i/. A hipotézis ezen része is megerősítést nyert: a /j/ gyorsabb megvalósulásából fakadóan a /jaː/ hangsorban a /j/ akusztikai célja szibilánskontextustól függetlenül hamarabb valósult meg, mint az /i/ magánhangzók céljai az /iaː/ és az /ijaː/ hangsorok esetében. Az alveolopalatális /j/ approximáns és a palatális /i/ magánhangzó akusztikai megvalósulásában a képzés helyét illetően is eltérésre számítottam. Az alveolopalatális /j/ megvalósulását a palatális /i/-hez képest elöl képzettebbnek vártuk, ugyanakkor az /iaː/ és /ijaː/ hangsorok [i]-megvalósulásai között nem vártam különbséget. A /j/ approximáns az /i/-nél előrébb elhelyezkedő képzési helyét megerősítették a statikus méréseink, hiszen a magyar anyanyelvűek a /ja/ hangsort az /i/ magánhangzós /iaː/ és /ijaː/ szakaszoknál akusztikailag elöl képzettebben produkálták.

A dinamikus elemzés eredményei a fentieket kiegészítve azt mutatták, hogy a /j/ approximáns és az /i/ magánhangzó közötti képzéshelybeli eltérés tetten érhető a formánsok időbeli lefutásában is. A /ja/ F2-görbéjének kezdő szakaszában az /iaː/-ra jellemző emelkedő tranzíciós fázis helyett inkább statikus fázis jelent meg, ami azzal lehet magyarázható, hogy a dentialveoláris /s/ frikatív fázisában graduálisan palatalizálódott a képzés, és ezáltal a vokalikus szakasz kezdetére a magyar anyanyelvűek elérték a /j/ akusztikai célját, míg a posztalveoláris szibilánsokban még tendencia szintjén sem volt megfigyelhető palatalizálódó mintázat (vö. 5.2. fejezet). (Ez egyébként feltételezhetően a szibiláns inherensen hátrébb megvalósuló képzési helyéből következik, ami miatt jelentősen kisebb tranzíciós fázis jellemző a posztalveoláris /ʃ/ és az alveolopalatális /j/ között, mint a dentialveoláris /s/ és a /j/ között.) A /j/ approximáns és az /i/ magánhangzó közötti képzési helybeli eltérések a dinamikus elemzésben is szembetűnően kirajzolódtak. Az /iaː/ és /ijaː/ első akusztikai célja nemcsak magasabb frekvenciasávban valósult meg, mint a /jaː/ esetében tapasztalt, hanem az /iaː/ hangsor tranzíciója is később zajlott le, mint a /jaː/-é (a normalizált időtartamon belül). Ezek az akusztikai mintázatok – a statikus méréseinkkel egybevágóan – megerősítik egyfelől azt, hogy a /j/ az /i/-hez képest előrébb képzett, másfelől pedig azt, hogy gyorsabban és dinamikusabban valósul meg, mint az /i/.

A hiátushelyzettel analóg, hiátustöltő [j]-betoldást facilitáló, két akusztikai céllal rendelkező /iaː/ és a /j/-t önálló elemként tartalmazó /ijaː/ hangsorok első akusztikai céljának időzítésében várakozásomhoz híven nem találtam eltérést, bár megjegyzendő, hogy a tendencia szintjén a /j/-t önálló célként megjelenítő /ijaː/ /i/ magánhangzója mindkét szibilánskontextus esetében később érte el akusztikai célját, mint az /iaː/ első vokalikus célja. A dentialveoláris /s/-környezetű /iaː/ és /ijaː/ hangsorok első akusztikai céljaként szolgáló /i/ produkciójában eltérést találtam az akusztikai elöl képzettség tekintetében: a /sijaː/ hangsorban az /i/ akusztikailag hátrébb képezve valósult meg, mint a hiátusos /siaː/ kontextusban. Ugyanez az eltérés a posztalveoláris /ʃ/-kontextusú hangsorok esetében is megjelent, de csak a tendenciák szintjén. Ez részben feltehetőleg abból ered, hogy az /i/ és a /j/ szomszédos megjelenése befolyásolja az /i/ megvalósulását.

Az /iaː/ és az /ijaː/ hangsorok összehasonlításában a dinamikus elemzés tovább árnyalta a statikus elemzésben nyújtott képet, és itt statisztikai megerősítést nyert az /ijaː/ első vokalikus céljának előrébb képzett megvalósulása az /iaː/ hangsorhoz képest. Az első vokalikus célt megelőző tranzíció a /s/-kontextusú hangsorok esetében a /ʃ/-kontextusúakban látottnál meredekebben valósult meg a szibiláns és a követő palatális távolabb elhelyezkedő képzési helyéből fakadóan. (Tehát azért, mert a dentialveoláris és az (alveolo)palatális régiók távolabb helyezkednek el egymástól, mint a posztalveoláris és az (alveolo)palatális régiók, ezért az első esetben az első artikulációs cél eléréséhez gyorsabb és dinamikusabb akusztikai változásra van szükség.) Az első vokalikus cél elérése után mindkét hangsor esetében tranzíciós fázis következett, amelyet lényegében a hiátustöltő, illetve az önálló célként (fonemikusan) is jelenlevő [j] megvalósulásának tekintettem. Az eredmények szerint a hiátustöltőként és a /j/ fonéma realizációjaként megjelenő [j]-k akusztikailag eltérnek egymástól, ezek a fázisok ugyanis különbözőképpen valósulnak meg: az /ijaː/ hangsorban az /i/ magasabb frekvencián realizálódott, ezért az azt követő tranzíció által lefedett frekvenciasáv is nagyobb volt (tehát az átmenet meredekebb). Ehhez hozzátartozik az is, hogy a hangsor utolsó elemeként álló /a/ megvalósulásaiban nem találtam eltérést, tehát a tranzíció az /iaː/ és az /ijaː/ hangsorokban eltérő frekvenciákról indult, de ugyanarra a frekvenciasávra érkezett. Az /ijaː/ hangsorban továbbá az is láthatóvá vált, hogy a tranzíció késleltetve ment végbe az /iaː/ hangsorhoz képest: a vokalikus szakasznak arányaiban nagyobb része valósult meg magasabb frekvenciasávban, amit úgy is lehet értelmezni, hogy az első palatális artikulációs célhoz tartozó tiszta fázis időben kiterjedtebb. Ez a mintázat azt sejteti, hogy míg a /j/ fonéma megvalósulásához önálló cél rendelődik az akusztikai megvalósításban, és ennek, illetve az /i/-nek az együttes lenyomata jelentkezett egy kiterjedtebb palatális szegmentumként az /ijaː/-ban, addig a hiátushelyzettel analóg megvalósulású, két akusztikai célt megjelenítő /iaː/ hangsorban betoldott [j] esetében nem beszélhetünk erről. Az, hogy a két hangsor közötti különbség csak a normalizált időtartam első 50%-ában található, azt is jelenti, hogy a hangsorok második felét, azaz az /aː/ akusztikai céljának elérését nem érinti, hogy a j graféma az ortográfiai megjelenítés részeként jelenik-e meg, tehát, hogy ortográfiailag jelölten, önálló artikulációs célként jelenik meg az /ijaː/-ban, vagy a hiátushelyzettel analóg módon, két akusztikai cél közötti koartikulációs átmenetként jelenik meg az /iaː/ hangsorban.

A fenti eredményeket egy másik szemszögből szemlélve úgy is értelmezhetjük, hogy az /ijaː/ hangsorban megjelenő /i/ megvalósulása tekinthető prototipikusnak, miközben az /iaː/ ejtésében az egymástól akusztikailag távol eső /i/ és /a/ tranzíciója a koartikuláció révén „elnyomja”, megváltoztatja az első akusztikai célt, azaz az /i/-t: annak előrébb képzett, illetve dinamikusabb, siklóhangjellegű megvalósulását indukálja (vö. Siptár 2013). Az /i/ siklóhangszerű megvalósulása mint értelmezés nem mond ellent az eddig leírtaknak, hiszen az alveolopalatális /j/ approximánst és a palatális /i/ magánhangzót elválasztottuk egymástól képzési helyükben, azaz az /i/ siklóhangszerű megvalósulása tulajdonképpen inherensen eltérhet a /j/-étől.

Összegezve: az /ijaː/ szekvencia az /iaː/ hangsornál hosszabb idő alatt valósult meg, és az első artikulációs céljában akusztikailag palatalizáltabban realizálódott, miközben az időtartamának jelentősebb hányadában találtam az első, /i/-s cél tiszta fázisát, amit ebből következően jelentősebb és meredekebb tranzíciós fázis követett. Tehát a magyar anyanyelvű beszélők képesek voltak megkülönböztetni produkciójukban az iá és ijá ortográfiai megjelenítéssel rendelkező hangsorokat

A hangsorok utolsó /a/ elemével kapcsolatban arra számítottam, hogy a /j/ gyorsabb megvalósulása miatt a /ja/ hangsorban ez az elem is hamarabb valósul meg, mint az /iaː/ esetében, illetve az /iaː/ és /ijaː/ esetében az addicionális akusztikai cél megjelenése miatt az /aː/ később valósul meg, mint az /iaː/ hangsorban. Ez a feltevés nem nyert megerősítést, mert nem találtam eltérést a /jaː/, /iaː/ és /ijaː/ utolsó akusztikai céljának időzítésében. Hasonlóképpen nem találtam eltérést a /jaː/, /iaː/ és /ijaː/ hangsorok záró beszédhangjának minőségében sem. Így az /aː/ akusztikai tulajdonságai nem erősítették meg a hipotézisemet.