A hipotézis, mely szerint a magyar anyanyelvűek esetében a /ɕa/ [ɕja] xia vokalikus szakaszának ejtése az ekvivalensként való osztályozás és az ortográfiai hatás interakciójából fakadóan egyezik a magyar /siaː/ hangsor vokális szakaszának produkciójával, a statikus elemzésben nem nyert egyértelmű megerősítést. Habár a /ɕa/ és a magyar /siaː/ vokalikus szakasza között sem a vokalikus szakasz első (palatális) céljának képzési helye, sem ennek a célnak az időzítése szempontjából nem találtam eltérést, a kínai /ɕa/ a /sjaː/ és a /sijaː/ hangsoroktól sem különült el. Tendencia szintjén a statikus elemzésből arra következtethetünk, hogy a /ɕa/ első akusztikai célja a kezdők esetében a /sjaː/-nál elöl képzettebben, míg a haladók esetében a /sjaː/-hoz hasonlóan valósult meg. A hangsor végén megjelenő /a/ esetében nem találtam eltérést a magyar és kínai hangsorok között.

A dinamikus elemzések ismét csak tovább árnyalták a statikus analízisben kapott képet: a formánslefutásokból arra lehet következtetni, hogy a haladó nyelvtanulók esetében az első akusztikai cél megegyezett a magyar /jaː/ szótag /j/ approximánsával, és hogy a látható eltérések dacára a kínai vokalikus hangsor ennek a hangsornak az ejtéséhez hasonlított a leginkább a magyar nyelvű megvalósulások közül. Ezeknek a hangsoroknak a tranzíciós fázisai ugyan eltérő meredekséggel valósultak meg, de ezek a különbségek feltételezhetően a következő módon magyarázhatók. A kínai /ɕa/ és magyar /sjaː/ hangsorok formánsgörbéit összehasonlítva kínai megvalósulás esetében a magyar /sjaː/-hoz képest kevésbé meredek átmenet látható, azonban figyelembe kell venni azt, hogy a dinamikus adatokban az időtartam szempontjából normalizált mintázatokat figyelhetünk meg, és a magyar /sjaː/ időtartamában hosszabb a /ɕa/-nál. Ha abból indulunk ki, hogy a magyar hangsorban az /aː/ hosszú realizációja a normalizált időtartamon belül a szakasz eleje felé tolja a tranzíciós fázist a magyar /sjaː/-ban a kínai /ɕa/-hoz képest, akkor ez magyarázza a /ɕa/ és /sjaː/ eltérő meredekségű és időzítésű tranzícióit. Abból, hogy a /ɕa/ teljes időtartama rövidebb, eredhet az az eredmény, hogy a kínai /a/-realizáció palatalizáltabb ejtésű, mint a magyar, mégpedig azért, mert a rövidebb tartamú szegmentumok hajlamosak kevésbé elérni az artikulációs-akusztikai célkonfigurációjukat (Lindblom 1963). Ezen túlmenően pedig, mivel a haladó kínaiul tanulók ejtését vizsgáltam, nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy a magyar anyanyelvűek felismerték a kínai /ɕa/ vokalikus szakaszának egészére kiterjedő koartikulációs palatalizáló hatást, és ennek az akusztikai jegynek hangsúlyozásával törekednek az anyanyelvi ejtés imitálására.

Részösszegzésképpen: a haladó nyelvtanulók ejtésében a kínai /ɕa/ vokalikus szakasza akusztikailag a magyar /sjaː/ hangsor realizációjához állt a legközelebb. Ezért az a hipotézis, mely szerint magyar anyanyelvűek a /ɕa/ hangsor vokalikus elemét a magyar /siaː/-val megegyezően ejtik, közvetlenül nem nyert megerősítést, mindenesetre egy alveolopalatális elem betoldására bizonyítékot találtam. A kezdő nyelvtanulók ejtésében a /ɕa/ vokalikus szakaszának kezdete nem tért el a magyar /sjaː/, /siaː/ és /sijaː/ hangsoroktól, azonban az időben előre haladva a kínai hangsor az alveolopalatális /sjaː/-hoz viszonyítva is elöl képzettebb első vokalikus céllal és tranzícióval rendelkezett. Ebből arra következtethetünk, hogy a kezdő nyelvtanulók az összes magyar nyelvű hangsortól eltérően valósították meg a kérdéses kínai hangsor vokalikus szakaszát. Ennélfogva az ortográfiai hatáshoz kapcsolódó hipotézist, mely szerint a magyar anyanyelvűek ejtésében a kínai /ɕa/ vokalikus része egyezik a magyar C+/iaː/ hangsor vokális szakaszával, a kezdő szintű nyelvtanulók esetében is el kell vetnem. Emellett a /jaː/ hangsorhoz viszonyítva is elöl képzettebb átmenetből következően azt is ki kell zárnom, hogy a kezdő nyelvtanulók az alveolopalatális tranzíciót a magyar /j/ approximánssal helyettesítették a kínai /ɕa/ hangsorban. Mint korábban kifejtettem, a kezdők a haladó nyelvtanulóknál jobban megközelítették a kínai anyanyelvűek /ɕa/-produkcióját, ezért feltételezhetjük, hogy a kezdő nyelvtanulóknak sikerült elsajátítaniuk a kínai ejtéshez hasonló alveolopalatális akusztikai tranzíciót. Ez a tranzíció azonban palatalizáltságában a kínai ejtéshez képest hátrébb képződve valósult meg a vizsgált beszélők ejtésében, vélhetően egy betoldott artikulációs-akusztikai célból fakadóan, ami akusztikai megvalósulását tekintve mind a magyar /i/-től, mind a magyar /j/-től eltért, pontosabban még a magyar alveolopalatális /j/-nél is elöl képzettebben realizálódott.

Összegezve: a kínai alveolopalatális /ɕ/-t követő vokalikus szegmentum ejtését közvetlenül nem befolyásolta az ortográfiai hatás, legalábbis a magyar anyanyelvűeket a nyelvtanításban is használt hangjelölő pinyin átirat xia grafémasora nem késztette arra, hogy a hangsort egy /i/ betoldásával valósítsák meg. Ennélfogva a magyar anyanyelvűek a /ɕa/ [ɕja] xia vokalikus elemét nem a magyar /siaː/ hangsor vokális szakaszának produkciójával megegyező módon ejtették. Az ortográfiai hatás egy másik aspektusát figyelembe véve mégis azt mondhatjuk, hogy a grafémasor, pontosabban a grafémák száma befolyásolta a nyelvtanulók produkcióját, hiszen mind a kevesebb nyelvi tapasztalattal, mind a több nyelvi tapasztalattal rendelkező nyelvtanuló csoport esetében megerősítést nyert az a hipotézis, hogy a natív ejtésre jellemző koartikulációs átmenet helyett egy addicionális alveolopalatális szegmentum is betoldódott a hangsorba. Ez a több nyelvi tapasztalattal rendelkezőknél azt jelentette, hogy a /ɕa/ [ɕja] xia hangsor spektrális tulajdonságai a /j/ approximáns betoldását erősítették meg, míg a kevesebb nyelvi tapasztalattal rendelkező kezdő nyelvtanulók ugyan spektrálisan jobban megközelítették a natív mintázatot, viszont időviszonyaikban a kínai /sa/ és /ʂa/ hangsorokhoz képest hosszabb időtartammal ejtették az alveolopalatális szibilánst követő vokalikus szakaszt. Ebből a perspektívából szemlélve a kezdők ejtésében megjelenő hosszabb időtartam is lehet a két vokalikus elemet megjelenő grafémasor lenyomata. Ez tehát az L2-elsajátítás szempontjából azt jelenti, hogy az ortográfiai megjelenítés mindkét nyelvtanulói csoport ejtését torzította, azonban más-más eredményekkel. Ezen a ponton az ortográfiai hatás jellegét érdemes az angol mint másik elsajátított idegen nyelv szemszögéből is megfontolni. A harmadik idegen nyelv hatásának vizsgálatában is fontos szempont, hogy az L1 és/vagy L2 ortográfiája hatása hogyan befolyásolja lexikai szinten az új (többedik) idegen nyelv szavainak elsajátítását. Ezért azt felételezhetjük, hogy a vizsgált kísérleti személyek esetében az angol ortográfia, tehát a magyartól eltérően nem kifejezetten fonematikus írásrendszer a produkcióra is hatással van. Ezt egy szemléltető példával alátámasztandó, az angol nyelvben is megfigyelhetők olyan ortográfia-hangalak közötti összefüggések, amit a nyelvtanulók a xia szótagban is alkalmazhattak: a pneumonia (tüdőgyulladás) szóban például az ia grafémák ejtésében az i graféma [j] siklóhangként jelenik meg, ami ráadásul hangsúlytalan szótagban elhelyezkedve valószínűsíthetően tovább redukálódhat. Ha ezt az angol idegen nyelvi hatást a Nyelvi Közelség Modell (Linguistic Proximity Model, Westergaard et al. 2016) szempontjából ragadjuk meg, akkor feltételezhetjük, hogy a nyelvtanulók percepciójában a kínai /ɕa/ [ɕja] xia szótag ia grafémásorával megjelenített hangsor megvalósulása közelebb állhatott az angol pneumonia [ja]-megvalósulásához, mint a magyar szia köszönésben megjelenő, feltételezhetően hiátustöltéssel feloldott [ia] magánhangzó-szekvencia, és ennek eredményeképpen az anyanyelvi mintázat helyett a már elsajátított idegen nyelvi ejtés szolgált a kínai hangsor alapjául.

Az ortográfiai hatásnak tulajdonított alveolopalatális képzési helyű szegmentum betoldását feltételezhetően az anyanyelvből hiányzó kontraszt motiválja. Ebben az esetben a szakirodalmi forrásoktól eltérően – mint azt az 5.2. fejezetben láthattuk – sem a kínai anyanyelvű, sem kínaiul tanuló beszélők ejtésében nem különült el az alveolopalatális és dentális kínai szibiláns a zörejes fázisban, vagyis ebből következően a /ɕa/ és /sa/ hangsorok közötti jelentésmegkülönböztető funkciót kizárólag a vokalikus szakaszban realizálódó tranzíció látta el. Vagyis ezek alapján a nyelvtanulók tisztában vannak azzal, hogy a két hangsor eltér, azonban ez az eltérést az anyanyelvtől (és a korábban tanult angol idegen nyelvtől) eltérően, új képzési jeggyel valósult meg. A több nyelvi tapasztalattal rendelkező haladók esetében feltételezhető, hogy az ortográfiai hatás mellett ekvivalensként való osztályozás esete áll fenn, vagyis az alveolopalatális koartikulációs átmenetet a magyar alveolopalatális /j/ approximánshoz csatolták percepciósan, és ennek megfelelően produkálták is. Így tehát az ő esetükben a natív kontraszt valóban a leghasonlóbb anyanyelvi oppozíciót helyettesítő mintázattal lett feloldva. A kevesebb nyelvi tapasztalattal rendelkező kezdők esetében az ortográfiai hatás inkább a vokalikus szakasz időtartamában jelent meg, vagyis habár spektrálisan a haladókhoz képest jobban megközelítették a natív kínai ejtést, azonban feltételezhetően ezen natív mintázatra hasonlító spektrális jegyek nem voltak elégségesek számukra a kontraszt kialakítására, ezért stratégiaként a vokalikus szakasz időtartamát elnyújtva jelenítették meg az ortográfiai leirat két különálló grafémáját. Tehát a két nyelvtanuló csoport eltérő stratégiákkal hozta létre az anyanyelvből hiányzó célnyelvi kontrasztot, ami azt jelenti, hogy – még ha az anyanyelvi mintázatok transzferálásával is – de képesek voltak új szembenállást kialakítani a /ɕa/ és /sa/ hangsorok között.

Összegezve az alfejezet eredményeit, a bemutatott kísérletben mérésekkel megerősítettem a magyar /j/ approximáns és /i/ magánhangzó közötti képzési helybeli, illetve időzítésbeli eltéréseket. Ezek az eredmények hozzájárulnak továbbá a hiátustöltő és a fonemikus [j]-variánsok közötti akusztikai eltérések, illetve a környező beszédhangokban végbemenő változások mélyebb megértéséhez azáltal, hogy megerősítik azt, hogy a magyar anyanyelvűek képesek produkciójukban elkülöníteni a hiátushelyzettel analóg, két akusztikai céllal rendelkező, és hiátustöltő [j] megjelenését facilitáló iá és a /j/-t önálló akusztikai célként megjelenítő ijá ortográfiával leírt hangsorokat. A magyar anyanyelvűek kínai nyelvi produkcióját illetően ezáltal több ismeretanyag áll rendelkezésre az alveolopalatális /ɕ/ és a követő /a/ közötti tranzíció megvalósulásáról és az ezeket befolyásoló hatásokról. A következtetések következő alfejezetében folytatom a vokalikus szegmentumok akusztikai elemzését, azonban immár az illabiális veláris [ɤ], illetve az alveoláris [ɹ] approximáns és a posztalveoláris [ɻ] approximáns produkciójával kapcsolatos eredményeket összegzem.