A vizsgálat anyagát izolált ejtésű, két szótagú V1CV2-szerkezetű, pinyinnel (azaz a kínai karakterek transzliterációjával) megjelenített kínai álszavak adták, melyeket a kísérleti személyeknek véletlenszerű sorrendben kellett felolvasniuk monitorról. A két szótagú V1CV2-szerkezetű álszavakban a V1 minden esetben egy legalsó nyelvállású, ajakkerekítés nélküli, veláris/centrális [a] hang volt, melyet intervokális helyzetben álló dentialveoláris [s], vagy kváziretroflex, posztalveoláris [ʂ] frikatíva követett. A hangsor végi V2 pozícióban helyezkedtek el a vizsgált elemek, azaz az alveoláris [ɹ] vagy posztalveoláris [ɻ] approximáns, illetve az illabiális veláris [ɤ] magánhangzó (13. táblázat). A 15 kísérleti személy minden álszót négyszer olvasott fel, ami azt jelenti, hogy az approximánsok esetében szegmentumonként (1 V × 1 C × 4 ismétlés × 15 beszélő =) 60, míg az illabiális veláris szegmentum esetében a két eltérő hangkörnyezetből fakadóan (1 V × 2 C × 4 ismétlés × 15 beszélő =) 120 mintát vettem fel és elemeztem. Mivel a mandarin kínai tonális nyelv, az álszavak azonos hangsúlymintázatait a tónusok kontrollálásával érhetjük el (Duanmu 2000). Ezért a vizsgált álszavak mindkét szótagja tónusos, azaz hangsúlyos szótag volt, ahol mindkét szótag esetében a dallamkontúr 1. típusú, azaz a magyar lebegő dallamhoz hasonló dallamívet írt le viszonylag magas frekvenciatartományon. Fontos megemlíteni, hogy ebben az elemzésben vizsgált álszavak és hangfelvételek megegyeznek az 5.1. fejezetben bemutatott, szibilánsokra összpontosító kísérlet anyagával. Azonban az 5.1. fejezettől eltérően e kísérlet esetében a négy magánhangzó-fonéma közül az /a/ és /u/ vokalikus szegmentumok megvalósulását nem vizsgálom.