A hipotézis azon része, amely szerint a magyarok az illabiális veláris magánhangzót [ɤ] az anyanyelvi [ø]/[øː]-höz közelítve, vagyis a kínai beszélőktől eltérően képzik (H6/a), részben nyert csak megerősítést, hiszen a vizsgált szempontok közül csak az egyik esetben, vagyis az F2 : F3 értékében találtam a hipotézisben megfogalmazottakkal megegyező eltérést. Ez az eltérés alapvetően F2-értékre volt visszavezethető: az F2 frekvenciaértéke a magyarok esetében a kínaiakhoz viszonyítva jóval magasabb volt, amiből arra következtethetünk, hogy a magyar anyanyelvűek a kínaiakhoz viszonyítva akusztikai szempontból palatálisabban (tehát előrébb elhelyezkedő képzési hellyel) ejtik ezt a beszédhangot. Alapvetően a kínai beszélőkhöz képest alacsonyabb F2-értékeket okozhatta az az artikulációs beállítás, hogy a kínaiul tanulók észlelték, hogy ez egy illabiális szegmentum, de ennek ellenére az [ø]/[øː]-re jellemző (palatális) képzési helyen, és relatíve nagy (approximánsokhoz mérten nyíltabb) szűkülettel ejtették ezt a beszédhangot. Az approximánsoknál nyíltabb ejtést a tendencia szintjén magasabb F1-értékek is megerősítik. Tehát könnyen elképzelhető, hogy a – fentebbekben leírtak szerint – magyar anyanyelvűek mindkét csoportja elsajátította e beszédhang „legnyilvánvalóbb”, vagyis szemmel látható illabiális ejtési tulajdonságát, azonban a szájüregben megjelenő szűkületet mégis az anyanyelvi mintázatnak megfelelően az [ø]/[øː] magánhangzókat megközelítő pozícióban képezte. Tehát ebben az esetben a kínai ejtéstől részlegesen eltérő ejtést okozhatta részleges transzfer is. Ezzel a magyarázattal összehangban állnak a nyelvi tapasztalattal kapcsolatos eredmények, melyek – szintén részlegesen – megerősítették azt a hipotézist, hogy a több nyelvi tapasztalattal rendelkezők jobban megközelítik a natív kínai beszélők ejtését, mint a kevesebb tapasztalattal rendelkezők. Ez a fentebbi magyarázat esetében azt jelenthette, hogy a haladó nyelvtanulók – a nagyobb mennyiségű célnyelvre jellemző inger hatására – képesek voltak illabiálisan, és emellett a kínai natív ejtést megközelítve a kezdőknél akusztikailag hátrébb képzettebben ejteni az illabiális veláris [ɤ] magánhangzót. Tehát a hipotézis ezen kínai illabiális veláris [ɤ] beszédhangra vonatkozó része csak részlegesen nyert megerősítést, vagyis a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek a mandarin [ɤ] beszédhangot nem minden tekintetben az anyanyelvi [ø]/[øː]-höz közelítve képzik (H6/a).

A hipotézisem szerint a magyarok produkciójában az alveoláris [ɹ] approximánst a magyar [y]/[yː] beszédhangokkal helyettesítik, tehát eltérnek a kínai beszélők ejtésétől a magyar [y]/[yː] beszédhangok irányában, azonban ez a feltételezés egyik vizsgált akusztikai szempontból sem nyert megerősítést. Ha az eredményeket pusztán tendenciák szintjén figyeljük meg, akkor megállapítható, hogy mindkét nyelvtanuló csoport a hipotézisben megfogalmazott irányban tért el a kínai natív ejtéstől, tehát a nyelvtanulók a magyar [y]/[yː] beszédhangokat megközelítve képezték az alveoláris [ɹ] approximánst. Hasonlóképpen a posztalveoláris [ɻ] ejtését középpontba helyező hipotézis sem nyert megerősítést, ugyanis a statisztikai próba nem mutatott eltérést a csoportok között egyik vizsgált akusztikai szempont szerint sem. Tehát a kapott eredmények alapján az mondható el, hogy a nem volt különbség a magyar anyanyelvűek két csoportja és a kínaiak alveoláris és posztalveoláris approximánsprodukciója között. Vagyis megállapítható, hogy a magyar beszélők – nyelvi tapasztalatuktól függetlenül – az alveoláris [ɹ] és posztalveoláris [ɻ] approximánst a kínai beszélőkkel megegyezően megkülönböztették egymástól az ejtésben, és hogy a formánsarányokat tekintve a magyarok a szóban forgó két mandarin beszédhangot a kínaiakkal megegyező módon és nem az anyanyelvi [y]/[yː] hanghoz közelítve képezték (H6/b). Ez azt jelenti, hogy a kínai alveoláris [ɹ] és posztalveoláris [ɻ] approximánsok ejtése annak ellenére, hogy az anyanyelvben nem létező, illetve képzési helyük és módjuk szempontjából is új beszédhangnak számítanak a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűeknek, mégsem okoztak problémát az ejtésben. Más szóval a hipotézisben foglaltakkal szemben a kínai alveoláris [ɹ] és posztalveoláris [ɻ] approximánsok ejtése nem kínai beszélők ejtésétől eltérően és a magyar [y]/[yː] beszédhangokat megközelítve történt egyik nyelvtanuló csoport esetében sem. Ebből fakadóan ebben az esetben a nyelvi tapasztalathoz kapcsolódó alaphipotézis sem nyert megerősítést. A [ɤ] magánhangzó és a két kínai [ɹ] és [ɻ] approximáns képzésmódbeli eltérése magyarázattal szolgálhat arra, hogy míg a [ɤ] magánhangzó képzése problémát okoz mindkét kínaiul tanuló csoportnak, addig az [ɹ] és [ɻ] approximánsok nem. Míg az approximánsok esetében az ejtés során „pusztán” megőrződik az őket megelőző mássalhangzó produkciója, addig a veláris magánhangzó esetében a magyarok számára az anyanyelvük szempontjából is „új” célkonfigurációt kell elérni. Ebből következően az approximánsok ejtése a magyar anyanyelvűek számára könnyebb lehet akkor, ha a mássalhangzók képzése sikeres (tehát a kínai anyanyelvi ejtéshez hasonló). Ez pedig az 5.1. és 5.2. fejezetben levont következtetések szerint így van, hiszen az említett vizsgálatban ugyanis nem találtam eltérést a magyar és a kínai anyanyelvűek között az itt vizsgált approximánsokat megelőző frikatívák képzési helyét érintően.

E fejezet eredményei felhívják a figyelmet arra, hogy a vizsgált illabiális veláris [ɤ] magánhangzó tanítása hatványozott figyelmet kellene hogy kapjon a kínait mint idegen nyelvet tanuló magyar diákok tanításának esetében. A jelen kutatás a mandarin beszédhangokhoz kapcsolódó eredményei emellett referenciaként szolgálhatnak olyan jövőbeni elemzésekhez is, amelyek célja az illabiális veláris [ɤ] magánhangzó artikulációs jellemzőinek vizsgálata, illetve annak feltérképezése, hogy a magyar anyanyelvűek esetében miből következik a kínaiaknál akusztikai szempontból palatálisabb ejtés. A jövőben az itt vizsgált kínai szegmentumok a magyar anyanyelvi beszédhangpárjukkal is összevetendők lehetnek, ugyanazon magyar anyanyelvű kínaiul tanulók beszédében, illetve vizsgálandó, hogy a magyarok (és kínaiak) képesek-e percepciósan megkülönböztetni egymástól az illabiális veláris magánhangzót és az approximánsokat. Ezzel a fejezettel a vokalikus szegmentumokat bemutató következtetések végére értem, a következő, 7. fejezetben a szupraszegmentális szint felé fordulva az emelkedő és ereszkedő kínai és magyar dallammenetek összehasonlítását mutatom be.